...?

Nem értem, nem értem, nem értem.

Collapse

Neked ez jó? Mert nekem nem. De ha így gondolod, akkor köszönök mindent. Te mondtad, hogy a barátom akarsz lenni. De úgy tűnik, a következetesség erre már nem vonatkozik. Sajnálom. Valamelyik fél mindig jobban szereti a másikat, hm? Nem gondoltam volna, hogy ez a barátságban is így működik.

"ha Pestre jönne, bárhol megtalálhat"

Mindig is tudtam, hogy semmi nem tarthat örökké. Most feladom, kilépek. Talán nem végleg, de egy időre biztosan.

Álommese

Az ablakpárkányon könyököl, vágyakozva nézi az alant elterülő tájat, zöldet akar maga körül. Fűszálakat akar érezni a talpa alatt, de ehelyett csak kő van és hideg, semmi több. Zárt ajtók mögött élni, ablakon keresztül szemlélni a világot, várni a fényes páncélú lovagra, el sem tudná képzelni az életét ezek nélkül. Csak jönne már az a lovag. Hiszen olyan pontosan megtervezte az eljövetelt. Az égbolt csillagtalan lesz, egyetlen ura a vigyázó tekintetű telihold, amely bevilágítja az erdőszélt, a rétet, a torony aljában felfelé törekvő virágocskákat. A fák közül bukkan elő a szilaj lovon vágtázó páncélos. Hősies lesz és egyben alázatos, első látásra egymásba szeretnek, s ő végre fehér zsebkendőt lengetve búcsút inthet zordona börtönének. Volt ideje kigondolni mindezt, csupán egy élet, plusz mínusz egy óra.

És egy napon, ahogy megálmodta, eljön a csillagtalan éj, a telihold. És az alak is az erdőből. De ő nem olyan, amilyennek megálmodta. Egymaga érkezik, páncél és ló nélkül, pólóban, edzőcipőben. Nem hősies, nem is alázatos. Nem is szeretnek egymásba első látásra. Úgy érzi, nem jó ez így. Nem kellene mindennek úgy történnie, ahogyan az ember megálmodja? Miért kellene a valóságban élni? Képes lenne reális képet alkotni az emberekről, az emberi kapcsolatokról olyasvalaki, aki csakis azt fogadja el, amiről eddig álmodott?

Nem látja őt lovagnak, mégis vele megy. Hagyja, hogy megérintse, először csak nemtörődömségből, azután már keresi a közelségét, azt akarja, hogy karon fogja, hogy átölelje, hogy ő is ugyanazt akarja, amit a lány. Az eddig toronyban raboskodott királylány rájön, hogy nem csak a királyfi lehet elementális erővel rá, hogy egy apró érintés, egy elkapott pillantás, egy mosoly a világot jelentheti.

Csillagtalan éjszaka, telihold. Füle alatt megmentője szívdobogása, és álmodik. Álmában ismét a toronyban van, ugyanilyen éjjelen, érkezik a páncélos lovag, s megmenti őt. Mikor már a ló mellett állnak, a lovag leveszi a sisakot...

Ugye kitaláltátok?

Érzem

Ajánlás

- S e sok próbára mégis azt hiszed,

Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan?

S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen

Gyermekkedély csak emberé lehet. -

Korántse vonz ily dőre képzelet,

A célt, tudom, még százszor el nem érem.

Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?

A cél, megszünte a dicső csatának,

A cél halál, az élet küzdelem,

S az ember célja e küzdés maga.

Gondolatok egy sétára

Sétálunk. Nem nézel rám, s én se rád. Nem érsz hozzám, s én se hozzád. Sétálunk, mint két idegen, de mégis, én tudom, hogy nem vagy idegen, hogy itt vagy, kérlek, ne szólalj meg, nem élném túl. Ne gondolj rám, megérzem, nagyon fáj, csak mozdulnom kellene és elérnélek, de nehéz a kar, nem akar emelkedni. Talán az agy nem akarja, semmiképpen sem adhat parancsot, úgyis csak az én csuklóm törne, semmi értelme. Mit számít ez már? Számít egyáltalán valami? Csak én érzem azt, hogy ez egyáltalán nem mindegy, hogy ennek nem így kellene történnie? Hogy ennek egyáltalán nem ilyen befejezés lett szánva? Annyi mindent akartam mondani, de ez így nem megy, honnan tudhatnám, mikor elég, mikor unsz meg, mikor unom meg ezt az egészet? Mi van akkor, ha én így nem érzem ezt valóságosnak? Ha mégis vártam valamit, amit nem kaptam meg, amit önhibádon kívül nem tudtál megadni nekem? Túl sokat kérdezek, tudom. Tudni akarom, milyen vagy, mit szeretsz, mit gondolsz, még akkor is, ha te ezt feleslegesnek érzed. Többet akarok tudni, tudni akarom, milyen az, mikor nevetsz, látni akarom, hogy elpirulsz, azt is, hogyan sápadsz el, látni akarom a mozdulatot, ahogy megigazítod a hajad, ahogy felveszed a kabátodat. Talán tényleg nem tudunk kitörni a körből. Soha nem volt szerencsém, de talán csak azért, mert mindent feladtam. Ezt nem fogom, tudom, hogy nem jó ötlet, hogy felesleges, hogy tönkre tesz, hogy kívülről úgy tűnik, nem éri meg. De nekem megéri. Megérné. De, tudom, már nem számít.

Felébredtünk volna?

Másnap

Leültem, hogy megfogalmazzak mindent, amit érzek, veled és a tegnap estével kapcsolatban. De megint nem megy... képtelen vagyok rá. Egyrészt, mert túl személyes lenne rád nézve, másrészt pedig én idióta attól félek, hogy még én bántalak meg téged. Egy dolgot azért elárulok: életemben nem éreztem még így magam. A mai éjszaka rendkívül hosszúnak ígérkezik. Gondolom, te jót fogsz aludni. Szép álmokat.

Menekülés

Messze van minden, távolodik az ismerős, közeleg az ismeretlen. Nem fordítva kellene? Nem tudom, a lábam irányít az agyam helyett, érezelemgőzös volt a hely, hát futni kezdtem. Így könnyebb, mint nyitott könyvként, kiszolgáltatva heverni a lábaid előtt, nem gondolod? Pedig azt teszem, odaadom magam, reményeimért és álmaimért cserébe, de nem tudom, valóság-e az, amit kapok, vagy csupán illúzió. Majd kiderül. Addig rohanok, bele a vak világba. Üres arcok merednek rám, szürke utcák váltakoznak a lábam alatt, hideg van, fázom, megint egyedül, hogy ezt mennyire utálom. De nincs itt senki, hogy melegítsen. Gyere utánam, engedj be a kabátod alá, melegítsd a lelkem, az fázik jobban. Fogvacogva kiált segítségért, de be van zárva ebbe a hústömegbe, amit valaki elnevezett énnek, és azóta se tudott szabadulni, pedig hogy vágyna rá. Elhajítaná ostoba, minden oldalról szorosan zárt burkát, táncolna, énekelne, repülne, fel a holdra. De nem fog szabadulni, hacsak nem segít neki valaki. Börtöne önmagától nem fog felnyílni, így csak rohan, rohan, messzire, kiüresedett életekbe, sivár tájakba, míg meg nem talál téged, s meg nem találja önmagát.

Blank

Fáradt vagyok és depresszív, hazajövök, ledobom az álarcot, mennyivel kényelmesebb. Azt hiszem, már hozzászoktam. Talán szombatra is felveszem, így biztos meg fogsz szeretni, ezzel mindenki szeret. E nélkül? Nehezen tudnám megfogalmazni, talán csupasznak és kiszolgáltatottnak érezném magam. Az is vagyok, vonások nélküli arc, se kifejező tekintet, se mosolygó száj, se fintorgó orr, se liftező szemöldök. Egy hatalmas kérdőjel vagyok, egy üres lap, ami csak arra vár, hogy valaki végre rajzoljon, vagy írjon rá valamit. Ugye hozol tollat?

Sajnálom

Sajnálom, hogy ilyen vagyok. Tudom, lehetetlen a természetem, türelmetlen és követelőző vagyok, mindent azonnal akarok. De nem tudok megváltozni. Mint ahogyan megváltoztatni sem tudok senkit. Sajnálom, hogy folyton piszkállak. Sajnálom, hogy úgy érezted, bocsánatot kell kérned. Sajnálom, hogy nem vagyok jobb, de lassanként belefáradok a sok elnézésbe, az önfeláldozásba. Mikor leszek végre én a főszereplő? Sajnálom, hogy ilyen önző vagyok. De leginkább azt sajnálom, hogy emiatt én sem fogok ma aludni, és mégcsak nem is neheztelek érte. Utálom, hogy nem tudok rád haragudni. Ezt hívják szeretetnek?

Köszönöm

Utálom, hogy mindig tudod, mit kell mondani. Mindig összezavarsz.

Unalomfölde

Nem tudok mit kezdeni magammal, amikor nem vagy itt. Ez már függésnek számít?

Hold

Kerestem valamit, valamit, ami hozzád köthetek. Valami olyat, amiről te jutsz az eszembe. Nem találtam meg, pontosabban, annyi mindent találtam, hogy képtelen vagyok a számukat egyre redukálni. Szánni való vagyok? Végre hallottam tőled, több módon is azt, amit mindennél jobban szerettem volna, Megadtad nekem a boldogságot azzal a három apró szóval.

Fontos vagy nekem.

Ez lesz a tiéd, az enyém. A miénk. Ez lesz az, amit csakis neked teszek félre, mert másé úgysem lehet soha.

Neked adom a holdat. Szeretnéd?

Csak egy szó...

Hiányzol.

Telefon

Csak én erőltetem? Olyan ritkán beszélünk, de te olyankor is eltűnsz. Velem van a baj? Vagy csak a távolság miatt? Nem vagyok ott, hát nem is vagyok fontos.

Tényleg nem vagyok fontos neked?

Kör-elmélet

Újabb bejegyzés. Mi értelme? Mi értelme leírnod azt, amit úgysem fognak megérteni? Nem vagy az ő szintjükön, régen magasabb fokokra hágtál a teremtés fikcionális sámlihegyén. Miért próbálod mégis megértetni velük mindazt, amiről te is tudod, hogy lehetetlenség? Hogy meddő kísérlet csupán. Mert az. Csak az elvont álmodozót látják benned, nem az alkotót. Miért vagy annyira optimista, hogy azt hiszed, megváltoztathatod őket? Nem, én tévedtem. Nem optimista vagy, nem naiv. Ismerlek. Mind változunk. Nincs már meg benned a görcsös megfelelni-vágyás, igaz? Nem akarsz már senkinek bizonyítani.

Bár olyan lehetnék, mint te.

Műhelymunka

Kisgyermekként lesem az alkotót, ámulok kezei munkáján, türelmén, szakértelmén. Tehetsége magával ragad, gondolataim döcögős betűket rónak a papírra. Csupán reszkető próbálkozás valami olyasmit alkotni, mint az előttem ülő. Mégis ő dícsér meg. Mégis ő emel engem piedesztárra. Zavarodottan ingatom a fejem. Nem, nem, nem, nem, nem. A mester mégis engem lát mesternek. Hogyan értessem meg vele, hogy csupán halovány árnyéka vagyok?

Vésd arcomba vonásaid, hogy lásd végre azt, akit én csodálok!

Mindennapos rutin

Olvasom a blogodat. Az írásaidat. Olvasom, és próbálok magamra ismerni bennük, elkapni egy fél mondatot, egy aprócska kifejezést, ami rám vonatkozhatna. Amiből látnám, hogy nem felejtettél el. Hogy jelentek neked annyit, mint te nekem. Miért nem vagyok ott mégsem? Talán csak én erőltetem ezt a dolgot. Talán butaság, hogy azt hittem, az életed részévé tudok válni. Megváltoztunk. Mind a ketten. De én mindeddig azt hittem, hogy jó irányba haladunk, hogy a barátságunk több az msn-es beszélgetéseknél, a közös játékoknál. Annyi minden van, amit el szeretnék mondani neked. De attól félek, te semmit sem szeretnél megosztani velem. Annyi emlékem kötődik hozzád.

Miért engedted, hogy elhiggyem mindezt?

Miért tetted szebbé a valóságot annál, amilyen?

Miért nem vagyok fontos neked?

Hiány

Megismerkedtünk. Beszélgettünk, játszottunk, megvoltunk. Egy idő után már nem tudtam nélküle elképzelni a napomat, mikor valami érdekes történt, rögtön az jutott az eszembe, hogy mikor hazamegyek, az első dolgom lesz ezt megosztani vele. Sok idő telt el így, aztán valami megváltozott. Egyre kevesebbet beszéltünk. Aztán semmi. Majd megtörtem a jeget, talán, mert gyengébb vagyok, nehezebben viselem, ha elveszítek valakit. Nem is tudom. Mindig hülyeségnek tartottam a lelkizést, de mostanság gyakran eszembe jut. Miért olyan nehéz valakinek elmondani, hogy fontos? Fontos nekem.

Hallod? Fontos vagy nekem!