Álommese

Az ablakpárkányon könyököl, vágyakozva nézi az alant elterülő tájat, zöldet akar maga körül. Fűszálakat akar érezni a talpa alatt, de ehelyett csak kő van és hideg, semmi több. Zárt ajtók mögött élni, ablakon keresztül szemlélni a világot, várni a fényes páncélú lovagra, el sem tudná képzelni az életét ezek nélkül. Csak jönne már az a lovag. Hiszen olyan pontosan megtervezte az eljövetelt. Az égbolt csillagtalan lesz, egyetlen ura a vigyázó tekintetű telihold, amely bevilágítja az erdőszélt, a rétet, a torony aljában felfelé törekvő virágocskákat. A fák közül bukkan elő a szilaj lovon vágtázó páncélos. Hősies lesz és egyben alázatos, első látásra egymásba szeretnek, s ő végre fehér zsebkendőt lengetve búcsút inthet zordona börtönének. Volt ideje kigondolni mindezt, csupán egy élet, plusz mínusz egy óra.

És egy napon, ahogy megálmodta, eljön a csillagtalan éj, a telihold. És az alak is az erdőből. De ő nem olyan, amilyennek megálmodta. Egymaga érkezik, páncél és ló nélkül, pólóban, edzőcipőben. Nem hősies, nem is alázatos. Nem is szeretnek egymásba első látásra. Úgy érzi, nem jó ez így. Nem kellene mindennek úgy történnie, ahogyan az ember megálmodja? Miért kellene a valóságban élni? Képes lenne reális képet alkotni az emberekről, az emberi kapcsolatokról olyasvalaki, aki csakis azt fogadja el, amiről eddig álmodott?

Nem látja őt lovagnak, mégis vele megy. Hagyja, hogy megérintse, először csak nemtörődömségből, azután már keresi a közelségét, azt akarja, hogy karon fogja, hogy átölelje, hogy ő is ugyanazt akarja, amit a lány. Az eddig toronyban raboskodott királylány rájön, hogy nem csak a királyfi lehet elementális erővel rá, hogy egy apró érintés, egy elkapott pillantás, egy mosoly a világot jelentheti.

Csillagtalan éjszaka, telihold. Füle alatt megmentője szívdobogása, és álmodik. Álmában ismét a toronyban van, ugyanilyen éjjelen, érkezik a páncélos lovag, s megmenti őt. Mikor már a ló mellett állnak, a lovag leveszi a sisakot...

Ugye kitaláltátok?