Kisgyermekként lesem az alkotót, ámulok kezei munkáján, türelmén, szakértelmén. Tehetsége magával ragad, gondolataim döcögős betűket rónak a papírra. Csupán reszkető próbálkozás valami olyasmit alkotni, mint az előttem ülő. Mégis ő dícsér meg. Mégis ő emel engem piedesztárra. Zavarodottan ingatom a fejem. Nem, nem, nem, nem, nem. A mester mégis engem lát mesternek. Hogyan értessem meg vele, hogy csupán halovány árnyéka vagyok?
Vésd arcomba vonásaid, hogy lásd végre azt, akit én csodálok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése