Memories

Sötétség mindenütt. Ő pedig fut bele a feketeségbe, éppen úgy, ahogy elképzelte anno. Akkor azt kívánta, bár valóság lenne, most azt, bár csak álmodni. De nem álom. Csak fut, ő maga sem tudja, merre. Bárhol jobb, mint itt. Bárhogy jobb, mint így. Aztán vége a sötétségnek. Színes vásznak mellett fut, ismerős arcok, ismerős helyek, ismerős helyzetek mindenütt, s mire felfogná, hogy a saját emlékeit hagyja maga mögött, már el is tűntek. Ő pedig elérkezik oda, ahová mindig is vágyott. A perem, ahonnan levetheti magát, ahonnan csak zuhan és zuhan, míg véget nem ér a világ. Már régen döntött. Most mégis visszanéz, vissza akar menni, újra meg akarja nézni azokat a képeket, talán újra érezné azt, amit akkor. Egy lépés, kettő. Már ott áll maga előtt, több példányban. Csak néhány másodperc. Megfordul, és újra futni kezd. Aztán csak zuhan és zuhan, míg véget nem ér a világ...

Asztalom

Kis, barna emberke fekszik az asztalvilág tetején, lassan ébred öntudatra, először kis csokiszemeit nyitja fel, majd feltápászkodik, először imbolyog, elveszíti az egyensúlyát, de ő dönt, és talpon marad. Lebukdácsol a celofán szülőágyról, át a gyógyszeres doboz állította akadályon, s szembe találja magát az első zárókővel: sivatag a tányéron, időnként lecsap a villám, négy foga barázdát húz maga után, eltünteti a homokot, mely alól lassanként előbukkan a talaj hófehér csontja. Kiszáradva, fáradtan küzdi át magát a leküzdhetetlennek tűnőn, leereszkedik a peremen, egy darabig megint simán futhat. Kikerül egy kidőlt filctörzset, felbámul a monumentális bögre üreges tetejére. Szeretne ott lenni, feloldódni a kráter forró, hófehér folyadékában, milyen egyszerű is lenne. Aztán mégis továbbmegy, rétegződött hegységek következnek, sápadt fényük kísértetiessé teszi az alant húzódó síkságot, mozgékonyságuk, kötetlen mivoltuk miatt óvatosan kell rajtuk mászni, könnyen forognak egymáson, lusta körhintaként téve le a másik oldalon a kis emberkét. Újabb hegyek, tornyok következnek, a legváltozatosabb színűek, majd a csíkos dombon túljutván elérkezik az asztalvilág peremére. Ott leül, és elmereng. Lábát lógázva egyre lejjebb csusszan, végül elfekszik, s nem kel fel többé. Másnap veszem csak észre, s mutatóujjam körmével unottan lekaparom. Eszembe sem jut, mi mindent átélt, hogy került oda, ki volt előtte. Hiszen csak egy csokifolt.

The little girl who was forgotten by absolutely everyone

Spirit

Ülünk a semmi peremén, te és én, én és te, van egyáltalán jelentősége a sorrendnek? Ülünk és lógázzuk a lábunkat, kényelmesen, milyen jó itt, békés, csöndes. Nem beszélünk, hiszen már mindent tudunk, egyikünk mozdul, s a másikunk fejezi be, micsoda harmónia, bárcsak örökké tartana. Le kellene ugrani, mindketten tudjuk, de még gyűjtjük az erőt, barátkozunk az alant elterülő világ gondolatával. Biztos itt akarunk élni, mi több, itt is akarunk meghalni? Nézd csak őket, sürgő hangyaboly, mind tudja a helyét, beáll a sorba, csak mi ülünk kívül, nem tudnánk azonosulni velük, akármennyire is akarnánk. Odamehetnénk hozzájuk, megjátszhatnánk, ami nincs, besorolhatnánk, nem zavarunk? Zavarnánk, hiszen kirívunk, nincs egyenruhánk, nem is akarunk. Szabad szeretnél maradni? Nem akarsz az egyentömegből kiválva egyentömeget alkotni? Pedig milyen jó is az. Azt hinné az ember, hogy végre valamiben más, pedig csak másvalamiben ugyanolyan. De mennyivel jobb hályog mögül nézelődni. Még mindig nincs elég erőnk az ugráshoz, de nem is akarunk, jó nekünk itt, mintha nem lenne feladat, mintha nem lenne idő, mintha nem lenne világ. Csak mi vagyunk és a hangyaboly alattunk. Azon túl? Semmi. Igazán semmi.

Insomnia #2

Hangok, hangok, mindenhonnan, mondd már, miért kiabálsz!? Mit akarsz közölni velem, mi az, ami nem várhat, miért kiabálsz? Szeretném tudni a választ, de fáj, nagyon fáj. Hangos vagy, hallgass már el! Betömöm a szád, betömöm az orrod, kivájom a szemed, csak hallgass el, maradj csöndben egy kicsit, engedj gondolkodni. Miért nem hagysz békén? Miért engem kell kínoznod? Nem bírom tovább, kussolj! Pusztulj, ha kell!

Végre csönd, angyalian hallgatsz, még a légvétellel sem zavarsz meg, milyen kedves. Végre rendet teremthetek, megkereshetném a választ, de vakon meredek a világba, egyáltalán mi volt a kérdés? Tapogatok, és csak téged érezlek, hűlő tested nem kellemes tapintású, még most is bosszantasz, nem bírod ki, igaz? Miért csak te vagy itt? Miért nincs itt valaki, aki elárulná a kérdést és egyúttal a feleletet is? Te leszel az én bűnbakom, és gyűlöllek is, amiért nem másvalaki vagy, csak egy korpusz a lábaim előtt. És én üres szemgödreimmel nem látlak, és még ez is bosszant. Válaszokat akarok!

~Tudod, miért nem találod a választ? Mert azt hiszed, az fontosabb a kérdésnél. Félsz feltenni a kérdést.~

Hótánc

Pontszerű bevérzések a szűzhó felszínén, alig látni a piros pöttyöket. A gyönyörű, vakító fehérség nem törik meg, nem lesz szennyezett, mintha a halál színe éppen annyira oda tartozna, mint láttakor keletkező borzongás. Ablak mögül figyelem, lassan nőnek a pontocskák, foltok, szigetek válnak belőlük, meghalt a természet, de a fagyhalál ennyi vérrel járna? Nem hiszem. Valami más, nem a föld sóhajtozik. Én vagyok a hó alatt, már értem, miért fázom annyira, nem ablak van előttem, csupán lelkem tükre, mellyel csak azt kell látnom, amit szeretnék. Szépeket képzelgek, ismerős arcokat magam elé, kellemes hangulatokat, érzelmeket vizionálok, amik megnyugtatnak. Hiszen miért kínoznám magam tovább? De a hó nem olvad, akármilyen szépeket is gondolok, akármennyire próbálkozom, még mindig nehezen lélegzem, mellkasomra nehezedik mindaz a rossz, amit ezáltal elfojtok, s minél hevesebben ringatom magam a fiktív békességembe, annál vastagabb lesz a hóréteg. Motozás, egy kar nyúl le értem, hónaljig el kell merülnie, hogy elérjen, de nem tágít, ellököm, de visszatér. Mindenáron ki akar húzni, de minek? Jó itt, nyugalmas. Vagyis, azt szeretném, ha az lenne. És azzá is teszem. Tudom, hogy nem fog sikerülni, de megnyugtat a tudat, hogy valamiért küzdhetek. Ostobaság. Újra felém tapogat a kéz, újra ellököm, nem akarom megfogni, beismerném vele, hogy vesztettem, hogy feladom, és ezt nem akarom, nem lennék képes. Aztán megtalálja a karomat, erősen felránt, nem tudok védekezni. Már talpon vagyok. Vonástalan arcomba nézek, saját magam ellen küzdöttem. Ujjaimmal megrajzolom a bal szemet, az ajkakat, rácsókolom a nevetést a számra, de már nem én vagyok. Valaki más néz rám fél szemével, elnézően, szomorúan mosolyog, egyetlen mozdulattal törli le a balul sikerült vonásokat. Kezdjem elölről? Újra mozdul a kezem, de nem tudom újra megtenni, miért erőltetem annyira? Miért akarok másmilyen lenni? Eltűnik a hó, a lábunk alatt feszülő víztükör az égbolt kifordított mása, fölöttem Hold, alattam Nap, mégis hűvös a víz. Ujjainkat összefűzzük, érzem a kezet a vállamon, s érzem a kezemet a derekamon is. Nem mozdulok egyszerre magammal, botladozunk, aztán megtaláljuk a ritmust, összehangolódunk, forgunk a vízen, behunyom a szemem. Mikor kinyitom, azon kapom magam, hogy már csak egyedül pörgök, kisgyermek módjára, széttárt karokkal, hátravetett fejjel, és nevetek, nevetek a Holdra, majd arcomat lefelé fordítva a Napra is, s azok visszanevetnek rám, őszintétlenül, örömtelenül, de nem érdekel. Nem érdekel, hogy nem foglalkoznak velem, hogy nem érdeklem őket, nem érdekel, hogy nem osztoznak az érzéseimben. Nem tudom, miért őket akartam játszótársnak, azt sem, hogy helyettük miért magam jöttem el magamhoz, nincs is már jelentősége. Táncolok az örökkévalóval, árnyalakok csatlakoznak hozzám, követik lépéseimet, közöttük forgolódom, nem találom a párom, vajon hol lehet? Újabb alak lép elő, csuklya a fején, nem látom az arcát, mégis rögtön nyújtom a kezem, s ő elfogadja, egyszerre lépünk, nem firtatom, ki az, mégis hagyom, hogy irányítson, megbízom benne. Nem kellene? Megpörget, s mikor megállok, ismét az ablak előttem. Nézem a havat, a pontocskákat, látom, ahogy táncolnak. Bárcsak ott lehetnék.

Insomnia

Árnyalakok táncolnak az ezüstös fényben, pörögnek, adott ütemre lépkednek, pedig sehol sincs a zene, sehol sincs a ritmus, csak a szívdobogás, az erek lüktetése. Mégis egyszerre lépnek, hajlik a fűszál, dobban a szív. Köztük járok, vonástalan arcuk felém fordul, nem hagynak fel a mozgással, szeretném megérinteni őket, de ujjaim nem érintenek mást, csak a levegőt. Repülnék, de nincsenek szárnyaim, gúnyosan nevet rám a hold, nem fogad többé, kiestem a kegyeiből, pedig mennyire szerettem. Amint közelebb értem hozzá, visszalökött, hogy kezdhessem előlről a küzdelmes utat fölfelé, élvezte a szenvedésemet nézni, miért ne tette volna, hiszen neki ez csak egy játék volt. Hívott, szólongatott, de amint ott voltam, elfordította a fejét, már nem kellettem. És mégis, olyan gyönyörű, mikor narancsos ragyogásával trónol odafönn, minden hónapban, de még akkor is, mikor már nem teljes egész. Mert a hibáit is szeretem, igazán, szívből szeretem, de mit érek vele, ha nem mondhatom el neki? Ugyan, mikor szánna időt arra, hogy meghallgasson? Felgyorsul a lüktetés, lendületesebbé válik a tánc, engem gúnyolnak az árnyalakok, tudják, mi az egyetlen dolog, amire vágytam, és így tudatják, hogy soha nem érhetem el. Pörgésből kihajolva néznek velem farkasszemet, minden egyes pörgés után újabb arcot mutatnak, ismerőst, kihívóan keringenek körülöttem, tiltakoznék, fáj, nagyon fáj. De nem hallgatnak meg. A hold sem. Pedig tényleg hittem, hogy van valaki, akinek fontos vagyok. Aki fontos lehet nekem. Úgy tűnik, olyan játékba botlottam, aminek nem értem a játékszabályait, s amivel ilyen módon nem is tudok mit kezdeni.

Menekülés #2

Lassul a tempó, úgysincs már itt senki. Minek rohanni, ha senki nem látja, ha senki nem üldöz. Senkit nem érdekel a hogyan, csak a miért, folyton kérdeznek, de a választ nem várják meg, bezárkóznak, túl közel engednek, majd eltaszítanak. Játszanak? Olyan játékot találtak ki, amit én nem ismerek, és nem is akarják megosztani velem. Mindent megtettem, a kedvükben jártam, mosolyogtam, mikor bántottak, hallgattam, nem beszéltem, megszoktam mindezt, természetesnek vették, mégsem avattak be. És most itt vagyok, kiüresedve bóklászom a lelkemet tükröző világban, a sötétséget narancsos fény töri meg, eljött hát a hajnal, mennyire utálom ezt. Ócskaságok között lépkedve gyűjtögetem szívem darabjait, túl sokszor csapták földhöz, nem tudom, megtalálom-e valaha is az utolsó szilánkokat, de azért szorongatom a recés szélű darabkákat, még talán jók lesznek valamire. Ez az újrahasznosítás? Talán össze is illeszthetném őket, ha nem félnék annyira, hogy amit végül kapok, nem más, mint egy óriási nulla, dagadt pocakú, csúfondáros semmi, ahol már senkinek nem tudok helyet szorítani, pedig olyan sokaknak kellene. Vagyis nem kellene, de szeretném, annyira szeretném, ha úgy tudnék szeretni, mint régen, kislányként, ép szívemet nyújtva ép szívért, nyitott tenyérrel, bizakodón. Felcsapták a kezem, én pedig kapkodhattam kiárusított értékem után gúnyos kacajtól kísérve, égő arccal, dideregve. Lomtalanítás lehetett, sok a kacat a kihalt utcán, hideg van, minél több szilánkot veszítek el, annál jobban fázom, a darabokkal együtt az álarcom is repedezni kezd, hullik lefelé, arctalan sivárságomat mutatva a holddal hadakozó napnak. A világ peremén állva a mélységbe szórok mindent, amit eddig összeszedtem, lecsupaszítom lelkemet, jöjjön hát, aminek jönnie kell. Vonástalanul nézek farkasszemet a nappal, nem titkolom semmiségemet, alaktalan mivoltomat, talán így szabadulhatok. Még egy lépés, még egy, nem bírom nézni, megfordulok. Arccal a nap felé zuhanok, ki a világból, kinek is hiányoznék?

Menekülés

Messze van minden, távolodik az ismerős, közeleg az ismeretlen. Nem fordítva kellene? Nem tudom, a lábam irányít az agyam helyett, érezelemgőzös volt a hely, hát futni kezdtem. Így könnyebb, mint nyitott könyvként, kiszolgáltatva heverni a lábaid előtt, nem gondolod? Pedig azt teszem, odaadom magam, reményeimért és álmaimért cserébe, de nem tudom, valóság-e az, amit kapok, vagy csupán illúzió. Majd kiderül. Addig rohanok, bele a vak világba. Üres arcok merednek rám, szürke utcák váltakoznak a lábam alatt, hideg van, fázom, megint egyedül, hogy ezt mennyire utálom. De nincs itt senki, hogy melegítsen. Gyere utánam, engedj be a kabátod alá, melegítsd a lelkem, az fázik jobban. Fogvacogva kiált segítségért, de be van zárva ebbe a hústömegbe, amit valaki elnevezett énnek, és azóta se tudott szabadulni, pedig hogy vágyna rá. Elhajítaná ostoba, minden oldalról szorosan zárt burkát, táncolna, énekelne, repülne, fel a holdra. De nem fog szabadulni, hacsak nem segít neki valaki. Börtöne önmagától nem fog felnyílni, így csak rohan, rohan, messzire, kiüresedett életekbe, sivár tájakba, míg meg nem talál téged, s meg nem találja önmagát.

Egy hosszú nap után...

Fekete-fehér képek táncolnak a falon, azokat nézem. Helyek, arcok, alakok kavarognak, érzéseket ébresztenek. Halk hang, messziről. Kilépek az ablakon, hanyatt fekszem a leveleken, felkap a szél, remélem, minél messzebb visz. Újra látom a holdat, de mi értelme? Növekszik már, bár még csak kis karéj, napok múlva ismét rám fog mosolyogni. De én most repülök. Hideg van. Nagyon hideg. Nem szeretek fázni, egyedül nem. Pedig egyedül vagyok. És jól van így. Ez csakis az én élményem, fáklyák fölött suhanok, karácsonyi izzósor az út. Már nem a szél visz, én szárnyalok. Az első fánál jobbra, majd föl, föl az égbe, minél magasabbra, messzebbre a felejtés elől. Előre, a magányba! Nő a hold, közeledem. Takarják a felhők, mégis látom sziluettjét, mindjárt ott vagyok, még néhány méter, néhány életnyi távolság. Nagy szökkenés, visszalök a talaj, nincs légkör, hogy is gondoltam. De nem vagyok egyedül, van itt valaki, közelebb mennék, de olyan furcsa itt a járás. Rám néz, mosolyog, táncba hív, megölel, majd ellök. Zuhanok, zuhanok vissza a világomba, meleg van, mégis vacogok. Hát ennyi lett volna? Kinézek az ablakon, nézem a sajtszínű karéjt, a sejtelmest, rám hunyorog, nem mosolyog többé. Elértem valaha is? És a Holdembert?