Menekülés

Messze van minden, távolodik az ismerős, közeleg az ismeretlen. Nem fordítva kellene? Nem tudom, a lábam irányít az agyam helyett, érezelemgőzös volt a hely, hát futni kezdtem. Így könnyebb, mint nyitott könyvként, kiszolgáltatva heverni a lábaid előtt, nem gondolod? Pedig azt teszem, odaadom magam, reményeimért és álmaimért cserébe, de nem tudom, valóság-e az, amit kapok, vagy csupán illúzió. Majd kiderül. Addig rohanok, bele a vak világba. Üres arcok merednek rám, szürke utcák váltakoznak a lábam alatt, hideg van, fázom, megint egyedül, hogy ezt mennyire utálom. De nincs itt senki, hogy melegítsen. Gyere utánam, engedj be a kabátod alá, melegítsd a lelkem, az fázik jobban. Fogvacogva kiált segítségért, de be van zárva ebbe a hústömegbe, amit valaki elnevezett énnek, és azóta se tudott szabadulni, pedig hogy vágyna rá. Elhajítaná ostoba, minden oldalról szorosan zárt burkát, táncolna, énekelne, repülne, fel a holdra. De nem fog szabadulni, hacsak nem segít neki valaki. Börtöne önmagától nem fog felnyílni, így csak rohan, rohan, messzire, kiüresedett életekbe, sivár tájakba, míg meg nem talál téged, s meg nem találja önmagát.