Csokitorta

Péntek este házon kívül, mostanában gyakorta megesik. Élveztem a bulit, őszinte volt a nevetés, a sírás is, alig ittam valamit. Nem is volt rá szükség, ittak helyettem is. Születésnapot ünnepeltünk, két csillagszórót kellett elhasználni a tortára, mert az elsőt nem látta az ünnepelt. Naja, időzíteni tudni kell. Aztán zene, majd pia, rengeteg pia, néztem, ahogy döntik magukba a barátaim, és azon gondolkoztam, vajon ennyire fontos az, hogy az összeszokott, szűk társaságban mindig hánytassunk valakit? Megvolt az is, háromszor rohantam ki egy barátommal, méltó büntetésem pedig az orrfacsaró megfázás lett, amiért kabát nélkül álldogáltam a hóban. De nem hagytam volna ott, nem is azért, mert ő is megtette értem régebben, hanem, mert barátok vagyunk. És ez ezzel jár. Nem is bántam meg, végülis a köhögés állandó, most egy kicsit fújom mellette az orromat, nem nagy ügy. Amúgy minden jó volt. Rájöttem, hogy nem szeretem az alkoholt. Józanul én irányítok, tiszta a fejem, biztosan nem csinálok hülyeséget. Habár, a tegnapi buli után rájöttem, hogy a részegek logikáját csak részegen lehet teljes mértékben követni és értékelni. Így viszont voltak érdekes párbeszédek, leginkább Timurral, de Robival és Endrével is, sőt, néha a kanadai lány is félrebeszélt, pedig a végefelé talán ő volt leginkább észnél rajtam és Esztin kívül. Szóval jó volt. Furcsa, mert sok akkori érzés megmaradt, kezdetben fáradt voltam, aztán vidám, egy ponton összezavarodtam, aztán aggodalmaskodtam egy sort, anyáskodtam a barátaimon, a végén dühös voltam, csalódtam, nagyot, de aki hibás, majd helyre hozza a dolgokat. Remélem.

Egy sima, egy fordított

Mindig azon gondolkozom mostanság, hogy ha valami jól megy, azt miért kell rögtön elcseszni? Persze, eddig is hozzá tartozott az életfilozófiámhoz, hogy minden rossz után jön valami jó és fordítva, de az utóbbi egy-két évben ez ritkásan jött be. Mostanában már jobban, egy jó egy rossz, tisztára mint a nagyi kötése. Csak az a baj, hogy mindig úgy járok, hogy valami jól indul, aztán rosszul fejeződik be. Van valami ügyfélszolgálata a helynek, ahol a sorsokat osztják? Mert én elégedetlen vagyok. Nagy kérés lenne, ha legalább egy téren rendeződne az életem? Nem kell nekem nagy érzelmi löket, a lottót sem akarom megnyerni, sőt, az anyám is maradhat olyan, amilyen. De legalább tartanék valamerre. Najó. Hétvégét azokkal töltöm, akik szeretnek, vagyis barátnőzés. Majd összeszedünk valami hímneműt alkalmi plázamuff módra. És még én vagyok gyerekes?

Mered(ek)

Töröm a fejem, gondban vagyok. Mit mondjak? Lemondjam? Megtartsam? Minek erőltetjük? Most nincs időd rám, én megértem. Vagyis, meg akarom érteni. Egyelőre semmi kedvem a dologhoz, fáradt vagyok, nem tudom, hétvégéig változik-e. Nem baj, majd megbeszéljük. Szombatig gyűjtögetem a mondanivalót, addig úgyse figyelsz rám. Mostmár időpontot kell kérnem? Sorba is álljak azért, hogy megkérdezd, miújság? Azt hiszem, lemondom. Lenne mit mesélnem, de nem egy délután alatt fogom behozni a hónapos lemaradást. Azt hiszem, ezt már nem is fogom.

Busz helyett hév

Ülök a héven, már megint. Szeretnék már otthon lenni, pötyögni a billentyűzeten, törit körmölni, a megszokott dallamokat kieregetni a torkomon. Csak haladjunk már, olyan kihalt itt minden. Este van, mostanában ritkán hévezek világosban, de biztos a tél az oka, túl hamar sötétedik. A plafonra erősített rúdról egy barátom jut mindig az eszembe, egy időben imádott az éjjeli járatokon utazva felmászkálni rá, ha az állatkert nagy, ő bizony kerítésen belül maradt. Furcsa ez, mégis annyi emlékem kötődik ehhez a döcögő, kényelmetlen, zajos salátavonathoz, mint a sulifolyosóhoz, vagy az iskola melletti pékséghez. Jelentéktelen helyek, nekem mégis sokat jelentenek. Szeretek hévezni. Kibámulni az ablakon, a megszokott taktusok a fülemben dübörögnek, időnként oldalra fordulok, az a kölyök már megint engem bámul. Át kellett volna öltözni, de imádom a piros harisnyát, csak ne lenne olyan veszett hideg. Az elmúlt napokat pörgetem végig újra és újra, és megint elcsodálkozom, milyen mókamester az élet. Amint komolyan eldöntöttem valamit, a változás be is következett, magától, varázsütésre. Alig várom a reggelt, végre van kiért bevonszolnom magam az iskolába, már nem kell felfestenem a mosolyomat, jön magától, lassan görcsöt kap az arcom, mégsem tudok ellene mit tenni. Leszokni is van kiért, igaz, azt a doboz cigit már csak dacból vettem, egy megszegett ígéret emlékére. Nem akartam, de a fele már elfogyott, nem is esett jól, bűntudatom volt.

"Szentendre, végállomásra érkeztünk"

Nézem a közeledő peront, rettenetesen hideg lesz odakint. Szállingózik a hó, felgyullad a kis narancsszín lámpa, éktelen visítás, kivágódnak az ajtók. Sóhajtva állok fel, fizikailag fáj a hideg, erre szokták mondani, hogy csontig hatol, melegebb ruha kellett volna. Már mindegy. Most választanom kell. Nincs pénz a telefonomon, így nem várom meg a buszt. Bevágódok hát egy kocsiba, bájmosolyt villantok, óra indul. Mert én már csak ilyen kényelmes vagyok.

Ajánlom Patriknak ezt a kifordított ihletettséget, amit okozott.

Az ilyen pillanatokért érdemes :)

"Fu®Y ®3Иé Mike Shinoda Valentine's Day üzenete:
hódolok júliám
Fu®Y ®3Иé Mike Shinoda Valentine's Day üzenete:
legyen jó a valentinnapod"

"(Aurél) üzenete:
szép vagy :D Are you happy?
little insane girl üzenete:
yeah, I'm happy ^^
(Aurél) üzenete:
:D I'm glad, to see you happy :D"

Azt mondják, minden rossz után jön valami jó. Köszönöm srácok, ez felvidított ^^

Okasan #2

Megőrülök, megőrjít az egész környezet, az elszeparáltság, a túlzott békesség, de leginkább a szülőanyám. Nem tudom, hogy bírok ki még másfél évet itt, de az egészen biztos, hogy ha Bp-re is megyek fősulira, akkor se nagyon fogok a koliból hazajárni. Végre elszabadulnék itthonról. Olyan régóta álmodozom már arról, hogy elköltözzek, nem is értem, hogy bátyám hogy képes itt élni már lassan 22 éve. Najó, értem. Neki könnyű, anyám odáig van érte.

Cupid's last stand

dééétóóóó xD

Pff, mindjárt itt a Valentin-nap. Megint egyedül, de rájöttem, hogy ez nekem tulajdonképpen tökjó, mert ha lenne kivel elmászkálnom a szerelmesek napján, akkor soha az életben nem dolgoznám ki a töri esszéket, nem gyakorolnám a Ji ben gong-okat. Sok mindenre nem lenne időm egy srác mellett, azt hiszem. Mert az olyan fárasztó dolog, mármint semmi magánéletem nem lenne, mert mindenhol ott akarna lenni, és ha csak rágondolok görcsbe rándul a gyomrom, hogy el kéne szakadni a gépemtől. Kocka? Neeem, csak szeretem magam rendezni az életemet. De persze, ha azt mondanám, hogy le a pasikkal, az se lenne igaz, mert az ember persze próbálkozik. Két volt barátom is randira hívott az elmúlt két hétben, de valahogy nem érzek arra affinitást, hogy megint egymás agyára menjünk. Nem volt elég egyszer?

LoL :D

Második szakasz: megoldás :)

Gyerekeeeeeek :D

Első szakasz: megbánás

Éljen a szombati zsibbadás vasárnapi fejfájása. Hiánypótló eszméletvesztés-hajkurászás, valamennyire sikerült is. Hívtam, de nem felelt, talán jobb is, azt sem tudtam, mit akarok mondani. Csak a hang hiányzik és az érzés, ami vonal búgása és a válaszkattanás között fog el. A várakozás és az elégedett szárnyalás, akár csak néhány percig, mert siet, akár órákig, mert egyedül vagyok a héven. Akkor is boldog voltam. És most elveszem magamtól. Egy gödör aljából pislogok kifelé, amelyet saját magam alatt ástam és amiből most nem tudok kimászni.

Helyzetjelentés

Nem akarok kimozdulni. Lelkiválság, világfájdalom és önsajnálat. Önzőség és melankólia. Füttyszóra csak a kutyák mozdulnak. Holnap veszek egy sípot és alkoholista leszek.

Dilemma

Írni vagy nem írni, ez itt a kérdés. Vagy inkább klikkelni vagy nem klikkelni? Felkötni magam vagy nem felkötni? Hm, egyre jobb. Az a baj, hogy zsákutcában vagyok. Ha nem klikkelek, akkor nem írok, viszont felkötöm magam. És fordítva. A hímneműek túl érzéketlenek, vagy csak a nőneműek túl érzékenyek? A hímneműek lassú felfogásúak, vagy a nőneműek hiszik azt, hogy célozgatással mindent könnyebb elmondani, mint egyenesen? Azt hiszem, ez is, az is. És még mindig várok, mert ha már idáig dacoskodtam, miért éppen most adjam fel? Bár tudnám, hogy egyáltalán egyértelmű-e, mi a bajom.

Mirrormask

Cirkulálunk

Hát, nem jött be, de mindegy is, mégsem unatkoztam. Matekházi, majd Alma, majd Marcus és így tovább, nem fűtöttünk be, nem volt mit lekapcsolni. Aztán haza, kaja, alvás. Furcsa, hogy az embernek mennyit jelent egy apróság. Egy száguldó vonat, egy égitest, egy felvillanó név a monitor sarkában. És ezekből az apróságokból áll össze a boldogság. Vagy éppen ezek az apróságok az önkínzás válogatott eszközei, amellyel arra emlékeztetjük magunkat, hogy élünk, érzünk és hiányolunk. Leginkább az utóbbi. Sok mindenkivel másként viselkedtem az elmúlt egy hétben, van, aki rájött arra, hogy ha mindenáron felvidítana, csak saját magát lombozza le, van, aki már megszokta a hangulatingadozásaimat, de olyan is akadt, akit egyszerűen csak nem érdekelt. Nehéz az élet.

Öcsivel beszéltünk pont arról, hogy akkor most megváltoztatom az életemet? Nem, csak a szemléletmódom változik, nem is igazán elhatározás, csupán tapasztalat és kis lelki fejlődés folyamán. Rájöttem, hogy nagyon kevés időnk van, és félek, nem használom ki eléggé. Mi lesz, ha valamit elszalasztok és úgy halok meg, hogy visszanézve meg kell bánnom bizonyos dolgokat? Még nem tudom, hogy ezek közé az elmúlt egy hét bele fog-e tartozni, és azt sem tudom, egyáltalán akarom-e én ezt. De döntöttem, és most várok. Kíváncsi vagyok, vajon csak elkényelmesedtünk, vagy ez már a vég?

Átlátszó

Újabb furcsa nap, sokáig állt a kurzor a nevén, végül mégsem sikerült az a duplaklikk, amire késztetést éreztem. Itt vagyok, itt voltam, itt leszek, de mit érek vele, ha mindenki tudja, hogy fölöslegesen? Most megyek edzésre, jó lenne valahogy levezetni a dolgokat, de megint fáj a csuklóm, meghúztam valamikor. Nem is tudom már, mikor, csak azt, hogy nehezen mozog, kész élvezet volt a több oldalnyi írogatás is, hát persze, hogy a jobb kezemet amortizálom le. Evidens. Tényleg megyek. Még összepakolok, túszul ejtem bátyám bérletét, elemet keresgélek. Igazság szerint abban bíztam, hogy valami történik majd abban az egy órás űrben, amikor az öltözőben üldögélve matekházit írok, vagy bámulok ki a fejemből, különféle élethelyzeteket vetítve az unalmasfehér szakkifejezéssel leírható falra. Még semmi nincs veszve. Most néztem az órára, furcsa belegondolni, hogy még három és fél óra, mire végre otthagyhatom az öltözőt, hogy bemenjek a terembe és lekapcsoljam a gyorsvonatokat megszégyenítő zúgással működő légcserélő és fűtő berendezést. Addigra már jó idő lesz odabent. Én meg végre felállhatok és csinálhatok is valamit. Mert addig unatkozni fogok. Ennél egyértelműbben nem tudok célozgatni, sajnálom. Hátha megérti valaki.

Asztalom

Kis, barna emberke fekszik az asztalvilág tetején, lassan ébred öntudatra, először kis csokiszemeit nyitja fel, majd feltápászkodik, először imbolyog, elveszíti az egyensúlyát, de ő dönt, és talpon marad. Lebukdácsol a celofán szülőágyról, át a gyógyszeres doboz állította akadályon, s szembe találja magát az első zárókővel: sivatag a tányéron, időnként lecsap a villám, négy foga barázdát húz maga után, eltünteti a homokot, mely alól lassanként előbukkan a talaj hófehér csontja. Kiszáradva, fáradtan küzdi át magát a leküzdhetetlennek tűnőn, leereszkedik a peremen, egy darabig megint simán futhat. Kikerül egy kidőlt filctörzset, felbámul a monumentális bögre üreges tetejére. Szeretne ott lenni, feloldódni a kráter forró, hófehér folyadékában, milyen egyszerű is lenne. Aztán mégis továbbmegy, rétegződött hegységek következnek, sápadt fényük kísértetiessé teszi az alant húzódó síkságot, mozgékonyságuk, kötetlen mivoltuk miatt óvatosan kell rajtuk mászni, könnyen forognak egymáson, lusta körhintaként téve le a másik oldalon a kis emberkét. Újabb hegyek, tornyok következnek, a legváltozatosabb színűek, majd a csíkos dombon túljutván elérkezik az asztalvilág peremére. Ott leül, és elmereng. Lábát lógázva egyre lejjebb csusszan, végül elfekszik, s nem kel fel többé. Másnap veszem csak észre, s mutatóujjam körmével unottan lekaparom. Eszembe sem jut, mi mindent átélt, hogy került oda, ki volt előtte. Hiszen csak egy csokifolt.

Holnap-ma

Nah, megterveztem a holnapi utamat. Furcsa lesz egy órával előbb elindulni, megint alig leszek itthon, mindegy, úgyis csak nyelvtanra kéne képverset írnom, majd a héven befejezem. Tulajdonképpen, ahogy láttam, a Budafoki út nincs is messze a BBC-tól, úgyhogy megint hamarabb ott leszek. Ha jól számoltam, akkor negyed 6ra ott vagyok Budafokin, és legkésőbb 6kor már Karolina úton fogok leszállni a villamosról. Még előtte vacsorázhatok, aztán nem tudom, talán viszek egy könyvet és edzés előtt olvasok, házit írok, vagy valami. Uncsi lesz, de legalább pénteken már oda tudom adni az ajándékot, amit ma kellett volna. Valamit valamiért, hm?

A mai napom fura volt, még az ofőm is észrevette, hogy napok óta rossz a kedvem, de nem tudom, miért várja azt, hogy beszámoljak neki a lelki töréseimről, mikor még a családomnak se nagyon regélek róluk. Anyám múltkor pszichológushoz akart küldeni, mondván, hátha neki elmondom azt, amit a szüleimmel nem osztok meg. Na persze. Majd pont egy olyan embernek fogok nyavajogni, aki nem elég, hogy tök idegen, de akit mégcsak nem is érdekelnek az én gondjaim, mivel fizetek azért, hogy meghallgasson. Akkor már szívesebben beszélgetek a barátaimmal, azok legalább tudják, mithogymerre. Na, hát.

For my best friend ^^

Boldog 17.et, kisszívem :)

"I watched the world float to the dark side of the moon"

Tombolda

Unalom. Érdekes ez a szó, mindenkinek mást jelent, legalábbis úgy tűnik. Nekem az unalom annyit tesz, hogy nem csinálok semmit, nincs dolgom, nincs kivel beszélgetni, nincs semmi, ami lekötne. Ilyenkor eszembe jutnak a barátaim, random felcsörgetek valakit, msnen ráklikkelek olyanra, akivel szeretek beszélgetni, pláne, ha fent is van, de ha nincs, az sem baj. Elmonologizálok én, mert tudom, hogy el fogja olvasni, érdekli majd és értékelni is tudja, hogy az eszembe jutott. Habár, úgy tűnik, a barát fogalmáról is mindenkinek más az elképzelése, de ebbe most nem megyek bele. Mindegy, ez most csak eszembe jutott egy fonetikusan leírt címről, dehát én kérek elnézést. Rosszat is álmodtam, a könyv szerint a jelentése: "bánat és nélkülözés, az álmodó élete egy fordulóponthoz érkezett". Kezdem azt hinni, hogy mégiscsak képes leszek változtatni. Az álmoknak általában hiszek. Úgy döntöttem, eldobom a szívemet, úgysem veszem már hasznát, eddig is olyasvalakihez húzott, akinek nem kellett, ezután tűnjön el a rákfenébe, az eszemre fogok hallgatni. Nah. Legyetek büszkék rám, hogy az unalomról való fejtegetésből megint az én nyomoromig jutottunk el. Önző vagyok, de az ég áldjon meg titeket, ki nem az? Nem találkoztam még olyannal, aki nem csak saját magával lett volna elfoglalva. Tombolok, dühös vagyok magamra és a világra. A Holdra is, amiért napok óta rejtőzködik, pedig már nő, de jobb is így, mostmár fáj ránézni. Kiírtom ezt is. Farkastörvények. Eddig bárány voltam, mostantól rettegjetek. Ragadozóvá avanzsáltam.

First Wives Club

Never woke up

Lépkedés

Rájöttem, hogy ha változást akarok, akkor valamit tennem is kell érte. Nos, egy apró lépést már megtettem. Volt barátom vette fel velem a kapcsolatot nem is olyan régen, amúgy kifejezetten utáltam vele lenni, de valamiért mindig visszatáncoltam. Talán csak a szokás hatalma, végülis amúgy jól meg voltunk, nem voltak komolyabb súrlódások, legalábbis nem olyan, ami nagyon kritikus lenne. Mindegy. Szóval írt üzit májvíájpín, valamelyik nap kaptam tőle újabbat, találkozni akart. Első reakcióm az volt, hogy lehet, nem is lenne rossz ötlet, életemben először nem lennék egyedül Valentin-napon, de valahogy rögtön összerándult a gyomrom, amint arra gondoltam, hogy megint vele kell töltenem egy délutánomat. Szóval hűvös vagyok és elutasító. Nehogy azt higgye, hogy úgy táncolok, ahogy ő fütyül. Azt hiszem, ki fogom őt gyomlálni az életemből, nincs szükségem újabb lelki rákfenére. Amúgy is, szerintem csak azért jutottam az eszébe, mert éppen nincs barátnője és unatkozott, én pedig vagyok olyan hülye, hogy csettintésre bólogassak neki. De elegem van. A sarkamra fogok állni, mostantól nem hagyom, hogy bárki játszadozzon velem. Hm, azt hiszem, erős vagyok. Vagy leszek. Remélem.