Daria álma #4

Lágy szellő, tudat teremtette légmozgás. Simogató, gyengéden játékos. Megtáncoltatja az álomszőttest, lefújja róla a képeket. Nincs már szükség rájuk. Az önmarcangolás ideje lejárt, szellemkéz zárja le a pillákat. Kisajtol közülük egy harmatcseppet, olvad a hó. Aztán mindez megszűnik. Eltűnnek a szellemek, a szél, elnémul a fák lélegzése, a föld lüktetése a lábuk alatt. Ketten vannak. Nincs más. Csak ők. És ez olyan megnyugtató. Nincs már rohanás, nincs felesleges beszéd, nincs gondolattalanság. Megállt az idő. Csodálatos ez az érzés. Érzi Ruth egész lényét, itt van, vele, őt öleli, hozzá beszél, rá gondol. Őt szereti. Csakis őt, ahogy mindig is. Szerette akkor, amikor minden nap beszéltek, amikor hosszú hallgatás után újra találkoztak, amikor eljött a birtokra, miatta. Csak miatta. És akkor is szerette, amikor a szobájában ülve a mellkasát szorító hiányérzetet próbálta megfejteni, amikor útnak indult öccsével és apjával, minden szabad percében, amikor ő járt a fejében. Miért olyan kínzó az egyedüllét, mikor nem vagy magányos?

Nem, nem akar megszólalni, nem akar megmozdulni. Nem akarja megtörni a varázst. Mert ez csak az lehet. Egy törékeny varázs. Álom a hadvezérről, ki lepkének álmodta magát, s most nem tudja, hogy ő álmodta-e a lepkét, vagy a lepke őt. Talán mindketten egymásról álmodtak, talán egy harmadik álmodta mindkettőjüket. Létezik álom az álomban? És abban is álmodhatunk? Lehetséges, hogy ez az egész két tükör, melyek a végtelenségig köpik vissza a másik képét? Mi a megoldás? Van egyáltalán?

Daria álma #3

A kérdés magasba szökkent egy szemöldököt. Hihetünk a lehetetlenben? Egyáltalán létezik? Nem csak azoknak a mániája a lehetetlen szó szajkózása, akik nem akarnak véghezvinni valamit? Szóval... hiszünk a lehetetlenben? Már ott a válasz a nyelvén, a tiltakozás, amit minden racionális elme egyből rávágna. De hol van már a racionalitástól? Messze. Nagyon messze.

-Hiszünk. De nem fogadjuk el.

Mosoly, boldog, játékos. Mosoly. Nem, ő nem fogja elfogadni, hogy létezik lehetetlen. Hihet benne, de megpróbálhat rajta változtatni. És fog is, túlél, mindent túlél és újra találkozni fognak, nem csak az álmaiban, de a valóságban is. Mert nem lehetetlen. Csak nehéz megvalósítani.

Gyermekiség. Tud Ruth gyermeki lenni? Talán a lány is csak most fogja fel, hogy mindketten voltak gyerekek, játszottak, sírtak, nevettek. Voltak kamaszok, szerelmesek, szenvedtek és örültek sokat. Életreszóló barátságokat írtak a tengerparti homokba, amiket aztán nem sokkal később elmosott a dagály.

-De... itt lehetünk teljesek?

Daria álma #2

A vékony ujjak még mindig az álomszőttesbe kapaszkodnak, támaszul használják a suhanó képekkel teli ruhát. Igen, mióta a lány nem figyel oda, a képek elmosódtak, villanásokká gyorsultak. Akár az ébrenlét, olyan zavarosak, s homályosak most az emlékek. Akár az ébrenlét. Akár a valóság maga. Legalábbis a lány számára. Zavarbaejtő összevisszaságban történik minden, mégis minden mindennel összefügg. Hogy van ez? Talán a testtel együtt már a lélek és az elme is lassanként elsorvad. Nem akar még távozni, holott mennyivel egyszerűbb lenne. Sok-sok évig önnön halálát kívánta, most azonban makacsul kapaszkodik az életbe. Mert ugyan, mi is várhatna rá odaát? Örökkétartó, céltalan zuhanás a semmibe? Sötétségben bolyongás, örökös sóvárgás a fény után? Vagy egy újabb élet, egy újabb lehetőség? De vajon új énje képes lesz-e majd emlékezni mindarra, amit átélt? Nem, valószínűleg nem. S ez a gondolat egyszerre örömteli és torokszorító is. Nem akar mindent elfelejteni.

Daria álma

Hosszú napok, igen. Akár egy örökkévalóság is lehetett volna, vagy egy múló pillanat. Minden szubjektív. Kinek így, kinek úgy. Apró hullámokként öntik el az elmét az emlékek, az ismerős, s ismeretlen képek, szófoszlányok. Beszélgetések erősödnek fel, majd tűnnek el a zsivajban. Álom, vagy valóság? Nehéz lenne eldönteni. Az elalvás pillanata elbújt egy sötét, pókhálós sarokban, s csak nem akar előjönni. Nem is kell, az álom a valóság görbe tükre, így szokták mondani. Ez a tudatalatti ideje. De nincs egyedül. Örökké kínzó, mézesmázosító emlékei közt nem csak ő álldogál. Ezúttal nem. Nem tudja, kit köszönthet társaságában, nem lát arcot, nem hall hangot. Csak egy érzés. Talán csak érzékei csalták meg, talán tényleg nincs egyedül. Kezét felemeli, végigsimít álmokból szőtt ruháján. Elméjébe zárkózva mindig ezt viseli, mely állandó mementóként őrzi, s szemérmetlenül mutogatja emlékeit, álmait, vágyait. Érzelmeit. Mindig más kerül terítékre, egy valami mégis ismétlődik. Egy arc.

-Hol vagy már?

Kong a kérdés után az elme, visszhang dobálja vissza a szavakat, eleinte követelőzőn, majd egyre gúnyosabban, csúfolódva az álmodón.