Átlátszó

Újabb furcsa nap, sokáig állt a kurzor a nevén, végül mégsem sikerült az a duplaklikk, amire késztetést éreztem. Itt vagyok, itt voltam, itt leszek, de mit érek vele, ha mindenki tudja, hogy fölöslegesen? Most megyek edzésre, jó lenne valahogy levezetni a dolgokat, de megint fáj a csuklóm, meghúztam valamikor. Nem is tudom már, mikor, csak azt, hogy nehezen mozog, kész élvezet volt a több oldalnyi írogatás is, hát persze, hogy a jobb kezemet amortizálom le. Evidens. Tényleg megyek. Még összepakolok, túszul ejtem bátyám bérletét, elemet keresgélek. Igazság szerint abban bíztam, hogy valami történik majd abban az egy órás űrben, amikor az öltözőben üldögélve matekházit írok, vagy bámulok ki a fejemből, különféle élethelyzeteket vetítve az unalmasfehér szakkifejezéssel leírható falra. Még semmi nincs veszve. Most néztem az órára, furcsa belegondolni, hogy még három és fél óra, mire végre otthagyhatom az öltözőt, hogy bemenjek a terembe és lekapcsoljam a gyorsvonatokat megszégyenítő zúgással működő légcserélő és fűtő berendezést. Addigra már jó idő lesz odabent. Én meg végre felállhatok és csinálhatok is valamit. Mert addig unatkozni fogok. Ennél egyértelműbben nem tudok célozgatni, sajnálom. Hátha megérti valaki.