Pontszerű bevérzések a szűzhó felszínén, alig látni a piros pöttyöket. A gyönyörű, vakító fehérség nem törik meg, nem lesz szennyezett, mintha a halál színe éppen annyira oda tartozna, mint láttakor keletkező borzongás. Ablak mögül figyelem, lassan nőnek a pontocskák, foltok, szigetek válnak belőlük, meghalt a természet, de a fagyhalál ennyi vérrel járna? Nem hiszem. Valami más, nem a föld sóhajtozik. Én vagyok a hó alatt, már értem, miért fázom annyira, nem ablak van előttem, csupán lelkem tükre, mellyel csak azt kell látnom, amit szeretnék. Szépeket képzelgek, ismerős arcokat magam elé, kellemes hangulatokat, érzelmeket vizionálok, amik megnyugtatnak. Hiszen miért kínoznám magam tovább? De a hó nem olvad, akármilyen szépeket is gondolok, akármennyire próbálkozom, még mindig nehezen lélegzem, mellkasomra nehezedik mindaz a rossz, amit ezáltal elfojtok, s minél hevesebben ringatom magam a fiktív békességembe, annál vastagabb lesz a hóréteg. Motozás, egy kar nyúl le értem, hónaljig el kell merülnie, hogy elérjen, de nem tágít, ellököm, de visszatér. Mindenáron ki akar húzni, de minek? Jó itt, nyugalmas. Vagyis, azt szeretném, ha az lenne. És azzá is teszem. Tudom, hogy nem fog sikerülni, de megnyugtat a tudat, hogy valamiért küzdhetek. Ostobaság. Újra felém tapogat a kéz, újra ellököm, nem akarom megfogni, beismerném vele, hogy vesztettem, hogy feladom, és ezt nem akarom, nem lennék képes. Aztán megtalálja a karomat, erősen felránt, nem tudok védekezni. Már talpon vagyok. Vonástalan arcomba nézek, saját magam ellen küzdöttem. Ujjaimmal megrajzolom a bal szemet, az ajkakat, rácsókolom a nevetést a számra, de már nem én vagyok. Valaki más néz rám fél szemével, elnézően, szomorúan mosolyog, egyetlen mozdulattal törli le a balul sikerült vonásokat. Kezdjem elölről? Újra mozdul a kezem, de nem tudom újra megtenni, miért erőltetem annyira? Miért akarok másmilyen lenni? Eltűnik a hó, a lábunk alatt feszülő víztükör az égbolt kifordított mása, fölöttem Hold, alattam Nap, mégis hűvös a víz. Ujjainkat összefűzzük, érzem a kezet a vállamon, s érzem a kezemet a derekamon is. Nem mozdulok egyszerre magammal, botladozunk, aztán megtaláljuk a ritmust, összehangolódunk, forgunk a vízen, behunyom a szemem. Mikor kinyitom, azon kapom magam, hogy már csak egyedül pörgök, kisgyermek módjára, széttárt karokkal, hátravetett fejjel, és nevetek, nevetek a Holdra, majd arcomat lefelé fordítva a Napra is, s azok visszanevetnek rám, őszintétlenül, örömtelenül, de nem érdekel. Nem érdekel, hogy nem foglalkoznak velem, hogy nem érdeklem őket, nem érdekel, hogy nem osztoznak az érzéseimben. Nem tudom, miért őket akartam játszótársnak, azt sem, hogy helyettük miért magam jöttem el magamhoz, nincs is már jelentősége. Táncolok az örökkévalóval, árnyalakok csatlakoznak hozzám, követik lépéseimet, közöttük forgolódom, nem találom a párom, vajon hol lehet? Újabb alak lép elő, csuklya a fején, nem látom az arcát, mégis rögtön nyújtom a kezem, s ő elfogadja, egyszerre lépünk, nem firtatom, ki az, mégis hagyom, hogy irányítson, megbízom benne. Nem kellene? Megpörget, s mikor megállok, ismét az ablak előttem. Nézem a havat, a pontocskákat, látom, ahogy táncolnak. Bárcsak ott lehetnék.
