Egy hosszú nap után...

Fekete-fehér képek táncolnak a falon, azokat nézem. Helyek, arcok, alakok kavarognak, érzéseket ébresztenek. Halk hang, messziről. Kilépek az ablakon, hanyatt fekszem a leveleken, felkap a szél, remélem, minél messzebb visz. Újra látom a holdat, de mi értelme? Növekszik már, bár még csak kis karéj, napok múlva ismét rám fog mosolyogni. De én most repülök. Hideg van. Nagyon hideg. Nem szeretek fázni, egyedül nem. Pedig egyedül vagyok. És jól van így. Ez csakis az én élményem, fáklyák fölött suhanok, karácsonyi izzósor az út. Már nem a szél visz, én szárnyalok. Az első fánál jobbra, majd föl, föl az égbe, minél magasabbra, messzebbre a felejtés elől. Előre, a magányba! Nő a hold, közeledem. Takarják a felhők, mégis látom sziluettjét, mindjárt ott vagyok, még néhány méter, néhány életnyi távolság. Nagy szökkenés, visszalök a talaj, nincs légkör, hogy is gondoltam. De nem vagyok egyedül, van itt valaki, közelebb mennék, de olyan furcsa itt a járás. Rám néz, mosolyog, táncba hív, megölel, majd ellök. Zuhanok, zuhanok vissza a világomba, meleg van, mégis vacogok. Hát ennyi lett volna? Kinézek az ablakon, nézem a sajtszínű karéjt, a sejtelmest, rám hunyorog, nem mosolyog többé. Elértem valaha is? És a Holdembert?