Asztalom

Kis, barna emberke fekszik az asztalvilág tetején, lassan ébred öntudatra, először kis csokiszemeit nyitja fel, majd feltápászkodik, először imbolyog, elveszíti az egyensúlyát, de ő dönt, és talpon marad. Lebukdácsol a celofán szülőágyról, át a gyógyszeres doboz állította akadályon, s szembe találja magát az első zárókővel: sivatag a tányéron, időnként lecsap a villám, négy foga barázdát húz maga után, eltünteti a homokot, mely alól lassanként előbukkan a talaj hófehér csontja. Kiszáradva, fáradtan küzdi át magát a leküzdhetetlennek tűnőn, leereszkedik a peremen, egy darabig megint simán futhat. Kikerül egy kidőlt filctörzset, felbámul a monumentális bögre üreges tetejére. Szeretne ott lenni, feloldódni a kráter forró, hófehér folyadékában, milyen egyszerű is lenne. Aztán mégis továbbmegy, rétegződött hegységek következnek, sápadt fényük kísértetiessé teszi az alant húzódó síkságot, mozgékonyságuk, kötetlen mivoltuk miatt óvatosan kell rajtuk mászni, könnyen forognak egymáson, lusta körhintaként téve le a másik oldalon a kis emberkét. Újabb hegyek, tornyok következnek, a legváltozatosabb színűek, majd a csíkos dombon túljutván elérkezik az asztalvilág peremére. Ott leül, és elmereng. Lábát lógázva egyre lejjebb csusszan, végül elfekszik, s nem kel fel többé. Másnap veszem csak észre, s mutatóujjam körmével unottan lekaparom. Eszembe sem jut, mi mindent átélt, hogy került oda, ki volt előtte. Hiszen csak egy csokifolt.