Insomnia

Árnyalakok táncolnak az ezüstös fényben, pörögnek, adott ütemre lépkednek, pedig sehol sincs a zene, sehol sincs a ritmus, csak a szívdobogás, az erek lüktetése. Mégis egyszerre lépnek, hajlik a fűszál, dobban a szív. Köztük járok, vonástalan arcuk felém fordul, nem hagynak fel a mozgással, szeretném megérinteni őket, de ujjaim nem érintenek mást, csak a levegőt. Repülnék, de nincsenek szárnyaim, gúnyosan nevet rám a hold, nem fogad többé, kiestem a kegyeiből, pedig mennyire szerettem. Amint közelebb értem hozzá, visszalökött, hogy kezdhessem előlről a küzdelmes utat fölfelé, élvezte a szenvedésemet nézni, miért ne tette volna, hiszen neki ez csak egy játék volt. Hívott, szólongatott, de amint ott voltam, elfordította a fejét, már nem kellettem. És mégis, olyan gyönyörű, mikor narancsos ragyogásával trónol odafönn, minden hónapban, de még akkor is, mikor már nem teljes egész. Mert a hibáit is szeretem, igazán, szívből szeretem, de mit érek vele, ha nem mondhatom el neki? Ugyan, mikor szánna időt arra, hogy meghallgasson? Felgyorsul a lüktetés, lendületesebbé válik a tánc, engem gúnyolnak az árnyalakok, tudják, mi az egyetlen dolog, amire vágytam, és így tudatják, hogy soha nem érhetem el. Pörgésből kihajolva néznek velem farkasszemet, minden egyes pörgés után újabb arcot mutatnak, ismerőst, kihívóan keringenek körülöttem, tiltakoznék, fáj, nagyon fáj. De nem hallgatnak meg. A hold sem. Pedig tényleg hittem, hogy van valaki, akinek fontos vagyok. Aki fontos lehet nekem. Úgy tűnik, olyan játékba botlottam, aminek nem értem a játékszabályait, s amivel ilyen módon nem is tudok mit kezdeni.