Spirit

Ülünk a semmi peremén, te és én, én és te, van egyáltalán jelentősége a sorrendnek? Ülünk és lógázzuk a lábunkat, kényelmesen, milyen jó itt, békés, csöndes. Nem beszélünk, hiszen már mindent tudunk, egyikünk mozdul, s a másikunk fejezi be, micsoda harmónia, bárcsak örökké tartana. Le kellene ugrani, mindketten tudjuk, de még gyűjtjük az erőt, barátkozunk az alant elterülő világ gondolatával. Biztos itt akarunk élni, mi több, itt is akarunk meghalni? Nézd csak őket, sürgő hangyaboly, mind tudja a helyét, beáll a sorba, csak mi ülünk kívül, nem tudnánk azonosulni velük, akármennyire is akarnánk. Odamehetnénk hozzájuk, megjátszhatnánk, ami nincs, besorolhatnánk, nem zavarunk? Zavarnánk, hiszen kirívunk, nincs egyenruhánk, nem is akarunk. Szabad szeretnél maradni? Nem akarsz az egyentömegből kiválva egyentömeget alkotni? Pedig milyen jó is az. Azt hinné az ember, hogy végre valamiben más, pedig csak másvalamiben ugyanolyan. De mennyivel jobb hályog mögül nézelődni. Még mindig nincs elég erőnk az ugráshoz, de nem is akarunk, jó nekünk itt, mintha nem lenne feladat, mintha nem lenne idő, mintha nem lenne világ. Csak mi vagyunk és a hangyaboly alattunk. Azon túl? Semmi. Igazán semmi.