Cirkulálunk

Hát, nem jött be, de mindegy is, mégsem unatkoztam. Matekházi, majd Alma, majd Marcus és így tovább, nem fűtöttünk be, nem volt mit lekapcsolni. Aztán haza, kaja, alvás. Furcsa, hogy az embernek mennyit jelent egy apróság. Egy száguldó vonat, egy égitest, egy felvillanó név a monitor sarkában. És ezekből az apróságokból áll össze a boldogság. Vagy éppen ezek az apróságok az önkínzás válogatott eszközei, amellyel arra emlékeztetjük magunkat, hogy élünk, érzünk és hiányolunk. Leginkább az utóbbi. Sok mindenkivel másként viselkedtem az elmúlt egy hétben, van, aki rájött arra, hogy ha mindenáron felvidítana, csak saját magát lombozza le, van, aki már megszokta a hangulatingadozásaimat, de olyan is akadt, akit egyszerűen csak nem érdekelt. Nehéz az élet.

Öcsivel beszéltünk pont arról, hogy akkor most megváltoztatom az életemet? Nem, csak a szemléletmódom változik, nem is igazán elhatározás, csupán tapasztalat és kis lelki fejlődés folyamán. Rájöttem, hogy nagyon kevés időnk van, és félek, nem használom ki eléggé. Mi lesz, ha valamit elszalasztok és úgy halok meg, hogy visszanézve meg kell bánnom bizonyos dolgokat? Még nem tudom, hogy ezek közé az elmúlt egy hét bele fog-e tartozni, és azt sem tudom, egyáltalán akarom-e én ezt. De döntöttem, és most várok. Kíváncsi vagyok, vajon csak elkényelmesedtünk, vagy ez már a vég?

Átlátszó

Újabb furcsa nap, sokáig állt a kurzor a nevén, végül mégsem sikerült az a duplaklikk, amire késztetést éreztem. Itt vagyok, itt voltam, itt leszek, de mit érek vele, ha mindenki tudja, hogy fölöslegesen? Most megyek edzésre, jó lenne valahogy levezetni a dolgokat, de megint fáj a csuklóm, meghúztam valamikor. Nem is tudom már, mikor, csak azt, hogy nehezen mozog, kész élvezet volt a több oldalnyi írogatás is, hát persze, hogy a jobb kezemet amortizálom le. Evidens. Tényleg megyek. Még összepakolok, túszul ejtem bátyám bérletét, elemet keresgélek. Igazság szerint abban bíztam, hogy valami történik majd abban az egy órás űrben, amikor az öltözőben üldögélve matekházit írok, vagy bámulok ki a fejemből, különféle élethelyzeteket vetítve az unalmasfehér szakkifejezéssel leírható falra. Még semmi nincs veszve. Most néztem az órára, furcsa belegondolni, hogy még három és fél óra, mire végre otthagyhatom az öltözőt, hogy bemenjek a terembe és lekapcsoljam a gyorsvonatokat megszégyenítő zúgással működő légcserélő és fűtő berendezést. Addigra már jó idő lesz odabent. Én meg végre felállhatok és csinálhatok is valamit. Mert addig unatkozni fogok. Ennél egyértelműbben nem tudok célozgatni, sajnálom. Hátha megérti valaki.

Asztalom

Kis, barna emberke fekszik az asztalvilág tetején, lassan ébred öntudatra, először kis csokiszemeit nyitja fel, majd feltápászkodik, először imbolyog, elveszíti az egyensúlyát, de ő dönt, és talpon marad. Lebukdácsol a celofán szülőágyról, át a gyógyszeres doboz állította akadályon, s szembe találja magát az első zárókővel: sivatag a tányéron, időnként lecsap a villám, négy foga barázdát húz maga után, eltünteti a homokot, mely alól lassanként előbukkan a talaj hófehér csontja. Kiszáradva, fáradtan küzdi át magát a leküzdhetetlennek tűnőn, leereszkedik a peremen, egy darabig megint simán futhat. Kikerül egy kidőlt filctörzset, felbámul a monumentális bögre üreges tetejére. Szeretne ott lenni, feloldódni a kráter forró, hófehér folyadékában, milyen egyszerű is lenne. Aztán mégis továbbmegy, rétegződött hegységek következnek, sápadt fényük kísértetiessé teszi az alant húzódó síkságot, mozgékonyságuk, kötetlen mivoltuk miatt óvatosan kell rajtuk mászni, könnyen forognak egymáson, lusta körhintaként téve le a másik oldalon a kis emberkét. Újabb hegyek, tornyok következnek, a legváltozatosabb színűek, majd a csíkos dombon túljutván elérkezik az asztalvilág peremére. Ott leül, és elmereng. Lábát lógázva egyre lejjebb csusszan, végül elfekszik, s nem kel fel többé. Másnap veszem csak észre, s mutatóujjam körmével unottan lekaparom. Eszembe sem jut, mi mindent átélt, hogy került oda, ki volt előtte. Hiszen csak egy csokifolt.

Holnap-ma

Nah, megterveztem a holnapi utamat. Furcsa lesz egy órával előbb elindulni, megint alig leszek itthon, mindegy, úgyis csak nyelvtanra kéne képverset írnom, majd a héven befejezem. Tulajdonképpen, ahogy láttam, a Budafoki út nincs is messze a BBC-tól, úgyhogy megint hamarabb ott leszek. Ha jól számoltam, akkor negyed 6ra ott vagyok Budafokin, és legkésőbb 6kor már Karolina úton fogok leszállni a villamosról. Még előtte vacsorázhatok, aztán nem tudom, talán viszek egy könyvet és edzés előtt olvasok, házit írok, vagy valami. Uncsi lesz, de legalább pénteken már oda tudom adni az ajándékot, amit ma kellett volna. Valamit valamiért, hm?

A mai napom fura volt, még az ofőm is észrevette, hogy napok óta rossz a kedvem, de nem tudom, miért várja azt, hogy beszámoljak neki a lelki töréseimről, mikor még a családomnak se nagyon regélek róluk. Anyám múltkor pszichológushoz akart küldeni, mondván, hátha neki elmondom azt, amit a szüleimmel nem osztok meg. Na persze. Majd pont egy olyan embernek fogok nyavajogni, aki nem elég, hogy tök idegen, de akit mégcsak nem is érdekelnek az én gondjaim, mivel fizetek azért, hogy meghallgasson. Akkor már szívesebben beszélgetek a barátaimmal, azok legalább tudják, mithogymerre. Na, hát.

For my best friend ^^

Boldog 17.et, kisszívem :)

"I watched the world float to the dark side of the moon"

Tombolda

Unalom. Érdekes ez a szó, mindenkinek mást jelent, legalábbis úgy tűnik. Nekem az unalom annyit tesz, hogy nem csinálok semmit, nincs dolgom, nincs kivel beszélgetni, nincs semmi, ami lekötne. Ilyenkor eszembe jutnak a barátaim, random felcsörgetek valakit, msnen ráklikkelek olyanra, akivel szeretek beszélgetni, pláne, ha fent is van, de ha nincs, az sem baj. Elmonologizálok én, mert tudom, hogy el fogja olvasni, érdekli majd és értékelni is tudja, hogy az eszembe jutott. Habár, úgy tűnik, a barát fogalmáról is mindenkinek más az elképzelése, de ebbe most nem megyek bele. Mindegy, ez most csak eszembe jutott egy fonetikusan leírt címről, dehát én kérek elnézést. Rosszat is álmodtam, a könyv szerint a jelentése: "bánat és nélkülözés, az álmodó élete egy fordulóponthoz érkezett". Kezdem azt hinni, hogy mégiscsak képes leszek változtatni. Az álmoknak általában hiszek. Úgy döntöttem, eldobom a szívemet, úgysem veszem már hasznát, eddig is olyasvalakihez húzott, akinek nem kellett, ezután tűnjön el a rákfenébe, az eszemre fogok hallgatni. Nah. Legyetek büszkék rám, hogy az unalomról való fejtegetésből megint az én nyomoromig jutottunk el. Önző vagyok, de az ég áldjon meg titeket, ki nem az? Nem találkoztam még olyannal, aki nem csak saját magával lett volna elfoglalva. Tombolok, dühös vagyok magamra és a világra. A Holdra is, amiért napok óta rejtőzködik, pedig már nő, de jobb is így, mostmár fáj ránézni. Kiírtom ezt is. Farkastörvények. Eddig bárány voltam, mostantól rettegjetek. Ragadozóvá avanzsáltam.

First Wives Club

Never woke up

Lépkedés

Rájöttem, hogy ha változást akarok, akkor valamit tennem is kell érte. Nos, egy apró lépést már megtettem. Volt barátom vette fel velem a kapcsolatot nem is olyan régen, amúgy kifejezetten utáltam vele lenni, de valamiért mindig visszatáncoltam. Talán csak a szokás hatalma, végülis amúgy jól meg voltunk, nem voltak komolyabb súrlódások, legalábbis nem olyan, ami nagyon kritikus lenne. Mindegy. Szóval írt üzit májvíájpín, valamelyik nap kaptam tőle újabbat, találkozni akart. Első reakcióm az volt, hogy lehet, nem is lenne rossz ötlet, életemben először nem lennék egyedül Valentin-napon, de valahogy rögtön összerándult a gyomrom, amint arra gondoltam, hogy megint vele kell töltenem egy délutánomat. Szóval hűvös vagyok és elutasító. Nehogy azt higgye, hogy úgy táncolok, ahogy ő fütyül. Azt hiszem, ki fogom őt gyomlálni az életemből, nincs szükségem újabb lelki rákfenére. Amúgy is, szerintem csak azért jutottam az eszébe, mert éppen nincs barátnője és unatkozott, én pedig vagyok olyan hülye, hogy csettintésre bólogassak neki. De elegem van. A sarkamra fogok állni, mostantól nem hagyom, hogy bárki játszadozzon velem. Hm, azt hiszem, erős vagyok. Vagy leszek. Remélem.

"ha Pestre jönne, bárhol megtalálhat"

Mindig is tudtam, hogy semmi nem tarthat örökké. Most feladom, kilépek. Talán nem végleg, de egy időre biztosan.

Péterfy Bori & Love Band

Álommese

Az ablakpárkányon könyököl, vágyakozva nézi az alant elterülő tájat, zöldet akar maga körül. Fűszálakat akar érezni a talpa alatt, de ehelyett csak kő van és hideg, semmi több. Zárt ajtók mögött élni, ablakon keresztül szemlélni a világot, várni a fényes páncélú lovagra, el sem tudná képzelni az életét ezek nélkül. Csak jönne már az a lovag. Hiszen olyan pontosan megtervezte az eljövetelt. Az égbolt csillagtalan lesz, egyetlen ura a vigyázó tekintetű telihold, amely bevilágítja az erdőszélt, a rétet, a torony aljában felfelé törekvő virágocskákat. A fák közül bukkan elő a szilaj lovon vágtázó páncélos. Hősies lesz és egyben alázatos, első látásra egymásba szeretnek, s ő végre fehér zsebkendőt lengetve búcsút inthet zordona börtönének. Volt ideje kigondolni mindezt, csupán egy élet, plusz mínusz egy óra.

És egy napon, ahogy megálmodta, eljön a csillagtalan éj, a telihold. És az alak is az erdőből. De ő nem olyan, amilyennek megálmodta. Egymaga érkezik, páncél és ló nélkül, pólóban, edzőcipőben. Nem hősies, nem is alázatos. Nem is szeretnek egymásba első látásra. Úgy érzi, nem jó ez így. Nem kellene mindennek úgy történnie, ahogyan az ember megálmodja? Miért kellene a valóságban élni? Képes lenne reális képet alkotni az emberekről, az emberi kapcsolatokról olyasvalaki, aki csakis azt fogadja el, amiről eddig álmodott?

Nem látja őt lovagnak, mégis vele megy. Hagyja, hogy megérintse, először csak nemtörődömségből, azután már keresi a közelségét, azt akarja, hogy karon fogja, hogy átölelje, hogy ő is ugyanazt akarja, amit a lány. Az eddig toronyban raboskodott királylány rájön, hogy nem csak a királyfi lehet elementális erővel rá, hogy egy apró érintés, egy elkapott pillantás, egy mosoly a világot jelentheti.

Csillagtalan éjszaka, telihold. Füle alatt megmentője szívdobogása, és álmodik. Álmában ismét a toronyban van, ugyanilyen éjjelen, érkezik a páncélos lovag, s megmenti őt. Mikor már a ló mellett állnak, a lovag leveszi a sisakot...

Ugye kitaláltátok?

Zenehallgatás

Nagy meleg pulóver ma a szerelem,

Bevetetlen ágyon tartjuk melegen

Az érzést. Nem járt erre rég,

Sőt talán még soha, csak vártuk, mikor lép

Életünkbe a kéményünkön át

Belezuhant tegnap, fejbecsaptuk hát

A lexikonnal. Nem engedtük el.

Egy ilyen érzet minden háztartásba kell.

Nagy meleg pulóver ma a szerelem,

Ez vajon tényleg az, vagy csak azt hiszem?

A végén úgyis kiderül,

hogy becsaptuk magunkat, megint egyedül

Kell folytatni. Néhány perc alatt

Az aranysárga napból bíbor alkonyat

Lett, és száll a teagőz,

A parkban fákat színez egy cerkával az ősz.

Mosoly

Ül az ágy szélén, szórakozottan forgatja a telefont, időnként kinyitja, majd ismét becsukja, mintha amúgy nem látná, amit eddig is pontosan tudott. Nem hívta még senki, nem kapott üzenetet, mégmégmég. Megunja, irány a fürdőszoba, útközben dobálja le a ruháit, milyen jó lesz elmerülni a forró vízben. Mégsem jó, másodpercenként pillant kommunikációs eszközére, félve, hogy most az egyszer mégsem hallja meg a jellegzetes dallamot. De még mindig semmi. Kezd megnyugodni, ellazul, csúszkál a szappan a nedves bőrön, sampontól habzik a haj, majd mindezt elmossa egyetlen mozdulattal. Érdes a törölköző, magába szív minden kis vízcseppet, becsavarja vele a haját, majd felöltözik. Mindenhova magával viszi a telefont, mi lesz, ha nem veszi észre azonnal az üzenetet?

Megpróbálja elterelni a gondolatait, üvölt a zene, szárad a haj, mégis, a tükör mellett egyfolytában azt lesi, meglátja-e a kis narancssárga négyszöget. Még mindig semmi. Feketére mázolja a szemét, sokszor letörli, újra nekifog, tökéletest akar, úgysem sikerül neki. Mégis törekszik rá, ezt teszi az ember, nem igaz?

Lesi a maroktelefont, még egy kicsit, még egy kicsit. Nem, most sem, leül a gép elé, nem tud magával mit kezdeni, bármelyik pillanatban jöhet. Firkálgatni kezd, piros tolla szemeket szül, vastagon áthúz egy szívet, arc bontakozik ki az összevisszaságból, hamar megunja, ujjait a billentyűkre fekteti. És most? Bámulja a monitort, képzeleg. Nyikordul a lépcső, rajtakapottan pillant fel a képernyővédőről, beszél, majd ismét beszél, a telefonba, és mosolyog. Mosolyog, mikor leteszi, mikor a kabátját gombolja, mikor eltévesztik az utcát, mikor megérkezik, mikor beszélget. Akkor is, amikor hallgat, amikor csak különböző hangok váltakoznak, kérdeznek, válaszolnak, nevetnek. Mikor alszik, és mikor felébred, hallgatja a légvételeket a háta mögül, mosolyog, eszébe sem jut mást tenni. Vonásai letörölhetetlenül elrendeződtek, és élvezi, szereti ezt az állapotot. Frissnek és kipihentnek nézik hazafelé, úgy is érzi magát, pedig tudja, hogy egyáltalán nem az. Mégsem fáradt. Még mindig mosolyog, teát szürcsöl, és közben mosolyog, úgy tetszik, akár örökké is.