Sétálunk. Nem nézel rám, s én se rád. Nem érsz hozzám, s én se hozzád. Sétálunk, mint két idegen, de mégis, én tudom, hogy nem vagy idegen, hogy itt vagy, kérlek, ne szólalj meg, nem élném túl. Ne gondolj rám, megérzem, nagyon fáj, csak mozdulnom kellene és elérnélek, de nehéz a kar, nem akar emelkedni. Talán az agy nem akarja, semmiképpen sem adhat parancsot, úgyis csak az én csuklóm törne, semmi értelme. Mit számít ez már? Számít egyáltalán valami? Csak én érzem azt, hogy ez egyáltalán nem mindegy, hogy ennek nem így kellene történnie? Hogy ennek egyáltalán nem ilyen befejezés lett szánva? Annyi mindent akartam mondani, de ez így nem megy, honnan tudhatnám, mikor elég, mikor unsz meg, mikor unom meg ezt az egészet? Mi van akkor, ha én így nem érzem ezt valóságosnak? Ha mégis vártam valamit, amit nem kaptam meg, amit önhibádon kívül nem tudtál megadni nekem? Túl sokat kérdezek, tudom. Tudni akarom, milyen vagy, mit szeretsz, mit gondolsz, még akkor is, ha te ezt feleslegesnek érzed. Többet akarok tudni, tudni akarom, milyen az, mikor nevetsz, látni akarom, hogy elpirulsz, azt is, hogyan sápadsz el, látni akarom a mozdulatot, ahogy megigazítod a hajad, ahogy felveszed a kabátodat. Talán tényleg nem tudunk kitörni a körből. Soha nem volt szerencsém, de talán csak azért, mert mindent feladtam. Ezt nem fogom, tudom, hogy nem jó ötlet, hogy felesleges, hogy tönkre tesz, hogy kívülről úgy tűnik, nem éri meg. De nekem megéri. Megérné. De, tudom, már nem számít.
Felébredtünk volna?
