Lassul a tempó, úgysincs már itt senki. Minek rohanni, ha senki nem látja, ha senki nem üldöz. Senkit nem érdekel a hogyan, csak a miért, folyton kérdeznek, de a választ nem várják meg, bezárkóznak, túl közel engednek, majd eltaszítanak. Játszanak? Olyan játékot találtak ki, amit én nem ismerek, és nem is akarják megosztani velem. Mindent megtettem, a kedvükben jártam, mosolyogtam, mikor bántottak, hallgattam, nem beszéltem, megszoktam mindezt, természetesnek vették, mégsem avattak be. És most itt vagyok, kiüresedve bóklászom a lelkemet tükröző világban, a sötétséget narancsos fény töri meg, eljött hát a hajnal, mennyire utálom ezt. Ócskaságok között lépkedve gyűjtögetem szívem darabjait, túl sokszor csapták földhöz, nem tudom, megtalálom-e valaha is az utolsó szilánkokat, de azért szorongatom a recés szélű darabkákat, még talán jók lesznek valamire. Ez az újrahasznosítás? Talán össze is illeszthetném őket, ha nem félnék annyira, hogy amit végül kapok, nem más, mint egy óriási nulla, dagadt pocakú, csúfondáros semmi, ahol már senkinek nem tudok helyet szorítani, pedig olyan sokaknak kellene. Vagyis nem kellene, de szeretném, annyira szeretném, ha úgy tudnék szeretni, mint régen, kislányként, ép szívemet nyújtva ép szívért, nyitott tenyérrel, bizakodón. Felcsapták a kezem, én pedig kapkodhattam kiárusított értékem után gúnyos kacajtól kísérve, égő arccal, dideregve. Lomtalanítás lehetett, sok a kacat a kihalt utcán, hideg van, minél több szilánkot veszítek el, annál jobban fázom, a darabokkal együtt az álarcom is repedezni kezd, hullik lefelé, arctalan sivárságomat mutatva a holddal hadakozó napnak. A világ peremén állva a mélységbe szórok mindent, amit eddig összeszedtem, lecsupaszítom lelkemet, jöjjön hát, aminek jönnie kell. Vonástalanul nézek farkasszemet a nappal, nem titkolom semmiségemet, alaktalan mivoltomat, talán így szabadulhatok. Még egy lépés, még egy, nem bírom nézni, megfordulok. Arccal a nap felé zuhanok, ki a világból, kinek is hiányoznék?
