2008. november 6.

Menekülés #2


Lassul a tempó, úgysincs már itt senki. Minek rohanni, ha senki nem látja, ha senki nem üldöz. Senkit nem érdekel a hogyan, csak a miért, folyton kérdeznek, de a választ nem várják meg, bezárkóznak, túl közel engednek, majd eltaszítanak. Játszanak? Olyan játékot találtak ki, amit én nem ismerek, és nem is akarják megosztani velem. Mindent megtettem, a kedvükben jártam, mosolyogtam, mikor bántottak, hallgattam, nem beszéltem, megszoktam mindezt, természetesnek vették, mégsem avattak be. És most itt vagyok, kiüresedve bóklászom a lelkemet tükröző világban, a sötétséget narancsos fény töri meg, eljött hát a hajnal, mennyire utálom ezt. Ócskaságok között lépkedve gyűjtögetem szívem darabjait, túl sokszor csapták földhöz, nem tudom, megtalálom-e valaha is az utolsó szilánkokat, de azért szorongatom a recés szélű darabkákat, még talán jók lesznek valamire. Ez az újrahasznosítás? Talán össze is illeszthetném őket, ha nem félnék annyira, hogy amit végül kapok, nem más, mint egy óriási nulla, dagadt pocakú, csúfondáros semmi, ahol már senkinek nem tudok helyet szorítani, pedig olyan sokaknak kellene. Vagyis nem kellene, de szeretném, annyira szeretném, ha úgy tudnék szeretni, mint régen, kislányként, ép szívemet nyújtva ép szívért, nyitott tenyérrel, bizakodón. Felcsapták a kezem, én pedig kapkodhattam kiárusított értékem után gúnyos kacajtól kísérve, égő arccal, dideregve. Lomtalanítás lehetett, sok a kacat a kihalt utcán, hideg van, minél több szilánkot veszítek el, annál jobban fázom, a darabokkal együtt az álarcom is repedezni kezd, hullik lefelé, arctalan sivárságomat mutatva a holddal hadakozó napnak. A világ peremén állva a mélységbe szórok mindent, amit eddig összeszedtem, lecsupaszítom lelkemet, jöjjön hát, aminek jönnie kell. Vonástalanul nézek farkasszemet a nappal, nem titkolom semmiségemet, alaktalan mivoltomat, talán így szabadulhatok. Még egy lépés, még egy, nem bírom nézni, megfordulok. Arccal a nap felé zuhanok, ki a világból, kinek is hiányoznék?

2008. november 5.

Menekülés

Messze van minden, távolodik az ismerős, közeleg az ismeretlen. Nem fordítva kellene? Nem tudom, a lábam irányít az agyam helyett, érezelemgőzös volt a hely, hát futni kezdtem. Így könnyebb, mint nyitott könyvként, kiszolgáltatva heverni a lábaid előtt, nem gondolod? Pedig azt teszem, odaadom magam, reményeimért és álmaimért cserébe, de nem tudom, valóság-e az, amit kapok, vagy csupán illúzió. Majd kiderül. Addig rohanok, bele a vak világba. Üres arcok merednek rám, szürke utcák váltakoznak a lábam alatt, hideg van, fázom, megint egyedül, hogy ezt mennyire utálom. De nincs itt senki, hogy melegítsen. Gyere utánam, engedj be a kabátod alá, melegítsd a lelkem, az fázik jobban. Fogvacogva kiált segítségért, de be van zárva ebbe a hústömegbe, amit valaki elnevezett énnek, és azóta se tudott szabadulni, pedig hogy vágyna rá. Elhajítaná ostoba, minden oldalról szorosan zárt burkát, táncolna, énekelne, repülne, fel a holdra. De nem fog szabadulni, hacsak nem segít neki valaki. Börtöne önmagától nem fog felnyílni, így csak rohan, rohan, messzire, kiüresedett életekbe, sivár tájakba, míg meg nem talál téged, s meg nem találja önmagát.

2008. november 4.

Blank

Fáradt vagyok és depresszív, hazajövök, ledobom az álarcot, mennyivel kényelmesebb. Azt hiszem, már hozzászoktam. Talán szombatra is felveszem, így biztos meg fogsz szeretni, ezzel mindenki szeret. E nélkül? Nehezen tudnám megfogalmazni, talán csupasznak és kiszolgáltatottnak érezném magam. Az is vagyok, vonások nélküli arc, se kifejező tekintet, se mosolygó száj, se fintorgó orr, se liftező szemöldök. Egy hatalmas kérdőjel vagyok, egy üres lap, ami csak arra vár, hogy valaki végre rajzoljon, vagy írjon rá valamit. Ugye hozol tollat?

Egy hosszú nap után...

Fekete-fehér képek táncolnak a falon, azokat nézem. Helyek, arcok, alakok kavarognak, érzéseket ébresztenek. Halk hang, messziről. Kilépek az ablakon, hanyatt fekszem a leveleken, felkap a szél, remélem, minél messzebb visz. Újra látom a holdat, de mi értelme? Növekszik már, bár még csak kis karéj, napok múlva ismét rám fog mosolyogni. De én most repülök. Hideg van. Nagyon hideg. Nem szeretek fázni, egyedül nem. Pedig egyedül vagyok. És jól van így. Ez csakis az én élményem, fáklyák fölött suhanok, karácsonyi izzósor az út. Már nem a szél visz, én szárnyalok. Az első fánál jobbra, majd föl, föl az égbe, minél magasabbra, messzebbre a felejtés elől. Előre, a magányba! Nő a hold, közeledem. Takarják a felhők, mégis látom sziluettjét, mindjárt ott vagyok, még néhány méter, néhány életnyi távolság. Nagy szökkenés, visszalök a talaj, nincs légkör, hogy is gondoltam. De nem vagyok egyedül, van itt valaki, közelebb mennék, de olyan furcsa itt a járás. Rám néz, mosolyog, táncba hív, megölel, majd ellök. Zuhanok, zuhanok vissza a világomba, meleg van, mégis vacogok. Hát ennyi lett volna? Kinézek az ablakon, nézem a sajtszínű karéjt, a sejtelmest, rám hunyorog, nem mosolyog többé. Elértem valaha is? És a Holdembert?

2008. november 1.

Mirrormask

Szeretem ezt a filmet.

Fagymosoly

Szeretek mosolyogni. Könnyebb, mint sírni. Kevésbé érzem magam kiszolgáltatottnak.

I pushed you down deep in my soul for too long...

2008. október 28.

Sajnálom

Sajnálom, hogy ilyen vagyok. Tudom, lehetetlen a természetem, türelmetlen és követelőző vagyok, mindent azonnal akarok. De nem tudok megváltozni. Mint ahogyan megváltoztatni sem tudok senkit. Sajnálom, hogy folyton piszkállak. Sajnálom, hogy úgy érezted, bocsánatot kell kérned. Sajnálom, hogy nem vagyok jobb, de lassanként belefáradok a sok elnézésbe, az önfeláldozásba. Mikor leszek végre én a főszereplő? Sajnálom, hogy ilyen önző vagyok. De leginkább azt sajnálom, hogy emiatt én sem fogok ma aludni, és mégcsak nem is neheztelek érte. Utálom, hogy nem tudok rád haragudni. Ezt hívják szeretetnek?

Rainer Maria Rilke: A párduc

Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Úgy érzi, mintha rács ezernyi lenne,
s ezer rács mögött nem lenne világ.

Puha lépte acéllá tömörűl,
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körűl,
melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszünik.

2008. október 27.

Köszönöm

Utálom, hogy mindig tudod, mit kell mondani. Mindig összezavarsz.

2008. október 26.

Beszéd

Zakatol a vonat, egymás mellé keveredik két ember, ismeretlenek, vagy ismerősök, egyre megy. Kényszeredett társalgásba kezdenek, egyikőjük sem közlékeny, semmit nem tudnak meg a másikról. Nem cserélnek eszmét, sem gondolatot. A téma általános, talán az időjárás, az út hossza, a következő megálló. Bármi, de semmi személyes. Mindenki féltőn óvja saját magát. De akkor miért kell beszélgetni? Ha nem szeretjük a kínos csöndeket, miért kezdjük el jártatni a szánkat? Miért érezzük úgy, hogy muszáj? Olyan nagy jelentőséget tulajdonítanak a beszélgetésnek, holott mennyivel egyszerűbb lenne tettekkel elmondani azt, amit szavakkal nem lehet olyan szépen. És ha találunk valamit, amit szavakkal egyáltalán nem lehet kifejezni, miért kell semmibe venni? Csak, mert nem tudunk beszélni róla?
Miért várják el, hogy kifejezzem az érzéseimet, ha utána senkit nem érdekel? Ha utána visszaélnek vele? Inkább nem kezdek el beszélgetni senkivel. Mindkettőnknek jobb lenne. Én nem érezném magam feleslegesnek, ő pedig nyugodt lehetne. Nem bonyolítanám az életét.

Unalomfölde

Nem tudok mit kezdeni magammal, amikor nem vagy itt. Ez már függésnek számít?

2008. október 21.

Híd-avatás


Szólt a fiú: "Kettő, vagy semmi!"
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta... késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
"Egy fiatal élet-remény."

A kártya nem "fest", - a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!... ő vándorútnak
- Most már remény nélkül, magán --
Indúl a késő éjszakán.

Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré "Szűz-Szent-Margit" nevet.

Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; -
Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
"Uj hid! avatni mind! vigan."

"Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!"
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
"Egymásé a halál után!"
S buknak, - mint egykor igazán.

Taps várja. - "Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!" -
"Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!"
S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
"Én a quaternót elszalasztám!"
"Én a becsűletet, - pedig
Viseltem négy évtizedig."

S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: "Én most tanúlám
Az elsőt; pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!"

Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
"Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog! -
Fogadd be, nyílt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve -
Egy úri nő lomhán kikel:
"Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!"
Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
"Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napleont!"
A többi sugdos: "a bolond!..."

Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
"Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!"

"Én dús vagyok" kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! -"
"Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom'!"
Eltűnnek mind, a járt uton.

"Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó!" --
"Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -

" Igy, s már nem egyenkint, - seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú... nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, -
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. -
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, - csend mindenütt.

2008. október 19.

Hold

Kerestem valamit, valamit, ami hozzád köthetek. Valami olyat, amiről te jutsz az eszembe. Nem találtam meg, pontosabban, annyi mindent találtam, hogy képtelen vagyok a számukat egyre redukálni. Szánni való vagyok? Végre hallottam tőled, több módon is azt, amit mindennél jobban szerettem volna, Megadtad nekem a boldogságot azzal a három apró szóval.
Fontos vagy nekem.
Ez lesz a tiéd, az enyém. A miénk. Ez lesz az, amit csakis neked teszek félre, mert másé úgysem lehet soha.
Neked adom a holdat. Szeretnéd?

2008. október 14.

Szabó Lőrinc - Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke - mesélte - igen lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom - folytatta eltűnődve -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát!
-Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.


Ajánlom Ruth-nak, akinek az álmaimat köszönhetem :)