Okasan #2

Megőrülök, megőrjít az egész környezet, az elszeparáltság, a túlzott békesség, de leginkább a szülőanyám. Nem tudom, hogy bírok ki még másfél évet itt, de az egészen biztos, hogy ha Bp-re is megyek fősulira, akkor se nagyon fogok a koliból hazajárni. Végre elszabadulnék itthonról. Olyan régóta álmodozom már arról, hogy elköltözzek, nem is értem, hogy bátyám hogy képes itt élni már lassan 22 éve. Najó, értem. Neki könnyű, anyám odáig van érte.

Cupid's last stand

dééétóóóó xD

Pff, mindjárt itt a Valentin-nap. Megint egyedül, de rájöttem, hogy ez nekem tulajdonképpen tökjó, mert ha lenne kivel elmászkálnom a szerelmesek napján, akkor soha az életben nem dolgoznám ki a töri esszéket, nem gyakorolnám a Ji ben gong-okat. Sok mindenre nem lenne időm egy srác mellett, azt hiszem. Mert az olyan fárasztó dolog, mármint semmi magánéletem nem lenne, mert mindenhol ott akarna lenni, és ha csak rágondolok görcsbe rándul a gyomrom, hogy el kéne szakadni a gépemtől. Kocka? Neeem, csak szeretem magam rendezni az életemet. De persze, ha azt mondanám, hogy le a pasikkal, az se lenne igaz, mert az ember persze próbálkozik. Két volt barátom is randira hívott az elmúlt két hétben, de valahogy nem érzek arra affinitást, hogy megint egymás agyára menjünk. Nem volt elég egyszer?

LoL :D

Második szakasz: megoldás :)

Gyerekeeeeeek :D

Első szakasz: megbánás

Éljen a szombati zsibbadás vasárnapi fejfájása. Hiánypótló eszméletvesztés-hajkurászás, valamennyire sikerült is. Hívtam, de nem felelt, talán jobb is, azt sem tudtam, mit akarok mondani. Csak a hang hiányzik és az érzés, ami vonal búgása és a válaszkattanás között fog el. A várakozás és az elégedett szárnyalás, akár csak néhány percig, mert siet, akár órákig, mert egyedül vagyok a héven. Akkor is boldog voltam. És most elveszem magamtól. Egy gödör aljából pislogok kifelé, amelyet saját magam alatt ástam és amiből most nem tudok kimászni.

Helyzetjelentés

Nem akarok kimozdulni. Lelkiválság, világfájdalom és önsajnálat. Önzőség és melankólia. Füttyszóra csak a kutyák mozdulnak. Holnap veszek egy sípot és alkoholista leszek.

Dilemma

Írni vagy nem írni, ez itt a kérdés. Vagy inkább klikkelni vagy nem klikkelni? Felkötni magam vagy nem felkötni? Hm, egyre jobb. Az a baj, hogy zsákutcában vagyok. Ha nem klikkelek, akkor nem írok, viszont felkötöm magam. És fordítva. A hímneműek túl érzéketlenek, vagy csak a nőneműek túl érzékenyek? A hímneműek lassú felfogásúak, vagy a nőneműek hiszik azt, hogy célozgatással mindent könnyebb elmondani, mint egyenesen? Azt hiszem, ez is, az is. És még mindig várok, mert ha már idáig dacoskodtam, miért éppen most adjam fel? Bár tudnám, hogy egyáltalán egyértelmű-e, mi a bajom.

Mirrormask

Cirkulálunk

Hát, nem jött be, de mindegy is, mégsem unatkoztam. Matekházi, majd Alma, majd Marcus és így tovább, nem fűtöttünk be, nem volt mit lekapcsolni. Aztán haza, kaja, alvás. Furcsa, hogy az embernek mennyit jelent egy apróság. Egy száguldó vonat, egy égitest, egy felvillanó név a monitor sarkában. És ezekből az apróságokból áll össze a boldogság. Vagy éppen ezek az apróságok az önkínzás válogatott eszközei, amellyel arra emlékeztetjük magunkat, hogy élünk, érzünk és hiányolunk. Leginkább az utóbbi. Sok mindenkivel másként viselkedtem az elmúlt egy hétben, van, aki rájött arra, hogy ha mindenáron felvidítana, csak saját magát lombozza le, van, aki már megszokta a hangulatingadozásaimat, de olyan is akadt, akit egyszerűen csak nem érdekelt. Nehéz az élet.

Öcsivel beszéltünk pont arról, hogy akkor most megváltoztatom az életemet? Nem, csak a szemléletmódom változik, nem is igazán elhatározás, csupán tapasztalat és kis lelki fejlődés folyamán. Rájöttem, hogy nagyon kevés időnk van, és félek, nem használom ki eléggé. Mi lesz, ha valamit elszalasztok és úgy halok meg, hogy visszanézve meg kell bánnom bizonyos dolgokat? Még nem tudom, hogy ezek közé az elmúlt egy hét bele fog-e tartozni, és azt sem tudom, egyáltalán akarom-e én ezt. De döntöttem, és most várok. Kíváncsi vagyok, vajon csak elkényelmesedtünk, vagy ez már a vég?

Átlátszó

Újabb furcsa nap, sokáig állt a kurzor a nevén, végül mégsem sikerült az a duplaklikk, amire késztetést éreztem. Itt vagyok, itt voltam, itt leszek, de mit érek vele, ha mindenki tudja, hogy fölöslegesen? Most megyek edzésre, jó lenne valahogy levezetni a dolgokat, de megint fáj a csuklóm, meghúztam valamikor. Nem is tudom már, mikor, csak azt, hogy nehezen mozog, kész élvezet volt a több oldalnyi írogatás is, hát persze, hogy a jobb kezemet amortizálom le. Evidens. Tényleg megyek. Még összepakolok, túszul ejtem bátyám bérletét, elemet keresgélek. Igazság szerint abban bíztam, hogy valami történik majd abban az egy órás űrben, amikor az öltözőben üldögélve matekházit írok, vagy bámulok ki a fejemből, különféle élethelyzeteket vetítve az unalmasfehér szakkifejezéssel leírható falra. Még semmi nincs veszve. Most néztem az órára, furcsa belegondolni, hogy még három és fél óra, mire végre otthagyhatom az öltözőt, hogy bemenjek a terembe és lekapcsoljam a gyorsvonatokat megszégyenítő zúgással működő légcserélő és fűtő berendezést. Addigra már jó idő lesz odabent. Én meg végre felállhatok és csinálhatok is valamit. Mert addig unatkozni fogok. Ennél egyértelműbben nem tudok célozgatni, sajnálom. Hátha megérti valaki.

Asztalom

Kis, barna emberke fekszik az asztalvilág tetején, lassan ébred öntudatra, először kis csokiszemeit nyitja fel, majd feltápászkodik, először imbolyog, elveszíti az egyensúlyát, de ő dönt, és talpon marad. Lebukdácsol a celofán szülőágyról, át a gyógyszeres doboz állította akadályon, s szembe találja magát az első zárókővel: sivatag a tányéron, időnként lecsap a villám, négy foga barázdát húz maga után, eltünteti a homokot, mely alól lassanként előbukkan a talaj hófehér csontja. Kiszáradva, fáradtan küzdi át magát a leküzdhetetlennek tűnőn, leereszkedik a peremen, egy darabig megint simán futhat. Kikerül egy kidőlt filctörzset, felbámul a monumentális bögre üreges tetejére. Szeretne ott lenni, feloldódni a kráter forró, hófehér folyadékában, milyen egyszerű is lenne. Aztán mégis továbbmegy, rétegződött hegységek következnek, sápadt fényük kísértetiessé teszi az alant húzódó síkságot, mozgékonyságuk, kötetlen mivoltuk miatt óvatosan kell rajtuk mászni, könnyen forognak egymáson, lusta körhintaként téve le a másik oldalon a kis emberkét. Újabb hegyek, tornyok következnek, a legváltozatosabb színűek, majd a csíkos dombon túljutván elérkezik az asztalvilág peremére. Ott leül, és elmereng. Lábát lógázva egyre lejjebb csusszan, végül elfekszik, s nem kel fel többé. Másnap veszem csak észre, s mutatóujjam körmével unottan lekaparom. Eszembe sem jut, mi mindent átélt, hogy került oda, ki volt előtte. Hiszen csak egy csokifolt.

Holnap-ma

Nah, megterveztem a holnapi utamat. Furcsa lesz egy órával előbb elindulni, megint alig leszek itthon, mindegy, úgyis csak nyelvtanra kéne képverset írnom, majd a héven befejezem. Tulajdonképpen, ahogy láttam, a Budafoki út nincs is messze a BBC-tól, úgyhogy megint hamarabb ott leszek. Ha jól számoltam, akkor negyed 6ra ott vagyok Budafokin, és legkésőbb 6kor már Karolina úton fogok leszállni a villamosról. Még előtte vacsorázhatok, aztán nem tudom, talán viszek egy könyvet és edzés előtt olvasok, házit írok, vagy valami. Uncsi lesz, de legalább pénteken már oda tudom adni az ajándékot, amit ma kellett volna. Valamit valamiért, hm?

A mai napom fura volt, még az ofőm is észrevette, hogy napok óta rossz a kedvem, de nem tudom, miért várja azt, hogy beszámoljak neki a lelki töréseimről, mikor még a családomnak se nagyon regélek róluk. Anyám múltkor pszichológushoz akart küldeni, mondván, hátha neki elmondom azt, amit a szüleimmel nem osztok meg. Na persze. Majd pont egy olyan embernek fogok nyavajogni, aki nem elég, hogy tök idegen, de akit mégcsak nem is érdekelnek az én gondjaim, mivel fizetek azért, hogy meghallgasson. Akkor már szívesebben beszélgetek a barátaimmal, azok legalább tudják, mithogymerre. Na, hát.

For my best friend ^^

Boldog 17.et, kisszívem :)

"I watched the world float to the dark side of the moon"