Cirkulálunk

Hát, nem jött be, de mindegy is, mégsem unatkoztam. Matekházi, majd Alma, majd Marcus és így tovább, nem fűtöttünk be, nem volt mit lekapcsolni. Aztán haza, kaja, alvás. Furcsa, hogy az embernek mennyit jelent egy apróság. Egy száguldó vonat, egy égitest, egy felvillanó név a monitor sarkában. És ezekből az apróságokból áll össze a boldogság. Vagy éppen ezek az apróságok az önkínzás válogatott eszközei, amellyel arra emlékeztetjük magunkat, hogy élünk, érzünk és hiányolunk. Leginkább az utóbbi. Sok mindenkivel másként viselkedtem az elmúlt egy hétben, van, aki rájött arra, hogy ha mindenáron felvidítana, csak saját magát lombozza le, van, aki már megszokta a hangulatingadozásaimat, de olyan is akadt, akit egyszerűen csak nem érdekelt. Nehéz az élet.

Öcsivel beszéltünk pont arról, hogy akkor most megváltoztatom az életemet? Nem, csak a szemléletmódom változik, nem is igazán elhatározás, csupán tapasztalat és kis lelki fejlődés folyamán. Rájöttem, hogy nagyon kevés időnk van, és félek, nem használom ki eléggé. Mi lesz, ha valamit elszalasztok és úgy halok meg, hogy visszanézve meg kell bánnom bizonyos dolgokat? Még nem tudom, hogy ezek közé az elmúlt egy hét bele fog-e tartozni, és azt sem tudom, egyáltalán akarom-e én ezt. De döntöttem, és most várok. Kíváncsi vagyok, vajon csak elkényelmesedtünk, vagy ez már a vég?