Language exam

Holnap vizsga. Szorítsatok.

Destruction

Azt hiszem, ennyit érdemeltem. Érdektelenséget. Kedves. Érthető. Már megszoktam. Szeretnék én is olyan vastag bőrt. Akkor leperegne. Így rosszul esik. De majd túlteszem magam rajta. Sajnálom. Ilyen vagyok. Nehéz elviselni. Talán próbálkoztál egy ideig. Nem számít. Már úgysem számít. Ideje leszámolni a világommal. Fájni fog. Nem is fogja megérni. De úgyis mindig hülyeségeket csinálok. Ez már úgysem számít.

"You can't fight a ghost..."

"-Hello, Echo! How are you feeling?

-Did I fall asleep?

-For a little while.

-Shall I go now?

-If you like."

Dollhouse

Síkon csúszás, elbotolás

Csöngettek, zaj lentről, beszélgetés. Hallom a nevemet, de megvárom a következő, már türelmetlenebb hangot, könnyebb úgy tenni, mintha nem hallottam volna, mint beismerni, hogy csak nem volt kedvem meghallani.

-Hé kislány!

-Hé, na mi van?

-Hallod, egész emberi formád lett. Vigyázzá', még a végén bejössz.

-Kösz. Mit kerestek?

Tartalmas a beszélgetés, még pár megjegyzést böknek felém, a hajammal, a szememmel, a kinézetemmel kapcsolatban. Csipkelődnek és nevetünk, és élvezem, hogy sikerült kellemes csalódást okoznom. Kicsit sürgölődöm velük a konyhában, közben már máshol járok gondolatban. Átadhatnál egy kis ihletet, megint semmi kedvem az egészhez, legszívesebben cipőbe bújnék és kiszaladnék a világból, talán boldog lennék attól, hogy nem bonyolítom senki életét, legfőképpen a magamét nem. Mennyivel egyszerűbb lenne. Jöhetne megint egy "ha" kezdetű kérdés, pontosabban valami olyasmi, hogy "mi lenne, ha", de helyette marad a nagy semmi, nincs semmim, nem kellek senkinek, milyen nyomasztó. Talán észre sem venné senki, ha eltűnnék.

Ha

Ha nem lennék... hiányoznék bárkinek is?

Buli

Nem volt olyan nagy buli, mégis jó volt. Kis leülős, hülyéskedős, napozós, nyugis valami. Újabb aranyköpések társultak a már meglévőkhöz, újabb sztorikat gyűjtöttünk be. Ígéreteket megszegtek, újabbakat tettek, sokkal igazibbnak tűnt volna, ha nem derül ki reggel, hogy már azelőtt megszegték, mielőtt kimondták. Hát igen. A Csirkék is tudnak olvasni. És onnan lehet tudni, hogy hazudnak, hogy mozog a szájuk.

Midnight

Ezüstös derengés az ágytakarón, fázósan rándul meg, mintha a rideg fényt akarná elkergetni magáról. Vékony ujjak markolják a semmit, időnként megremegnek, nincs rémálom, nincs semmilyen álom, üveges szemek merednek a sötétségbe. Emlékképek, beszélgetések, képfoszlányok peregnek előtte, azokat nézi.

-Mondtam neki, hogy még várok egy kicsit. Ha nem figyel oda, szakítunk.

-Csak azért, mert nem képes azt mondani, hogy szeret?

-Te ezt nem érted...

Nem, te nem érted. Ő ért mindent, régen nem értette volna. Aztán jöttek és végigtapostak rajta, nem is egyszer, mindent egy kis ostoba szónak köszönhetett. Azóta nem mondja komolyan. Manapság úgysem számít senkinek.

Köhögés, majd csend, valami végigfolyik az arcán. Összezáródnak az ujjak a semmi körül, majd felül a kócos kis ágylakó, s zsebkendőért nyúl. Másodpercek alatt vörösre festi a tenyérnyi papírfecnit, következőt vesz, nem sokára elalszik. Reggelre nyoma sincs az éjszakának, csak az a pár foltos galacsin marad az ágy mellett.

Szombat

Tegnap először itthon, aztán zsibi, párszor Szupi, majd Zöld Teknős. Nevetés Linával és Ferivel, sokszor, halkan, mániákusan, görcsösen. Nem feltétlenül ilyen sorrendben. A szoknya ugyan kicsi lett, de mit számít, ez csupán negatív megerősítése annak, amit eddig is tudtam. ZT után város, későn értem le, a srácok már részegek, én meg futhatok utánuk, nehogy valami hülyeséget csináljanak. "Bocsi, francia" talán sértő volt neki, ma már úgysem emlékszik rá, tehát nem számít. Telefontördelés, sim-kártya keresés, ez már menthetetlen. Hazaengedtük, az iratait betettük a zsebébe, ha valami baja esne, legalább kirabolhassák. Aztán biliárd, sok-sok cigi, ostoba fogadás, vesztettem. A következményekről hallgatok, remélem, ő is. Telefonálás innen, telefonálás onnan, mindketten fixálunk egy helyet, majd mehet a menet, fejemben már dübörög az az átkozott ritmus, leérünk a strandra, nem is tudom, miért hívják így, szerintem itt már senki nem fürdik. Játszótér, részeges nyakbaugrások, "de réééég láttalak". Nem maradtam már sokáig, talán szerencse is, a csapat nagy részét már nem ismertem, nem is akartam. Éjfélre itthon, pár percig még bámultam a telefont, majd empéhárom a fülbe és alvás. Reggelre lekapcsolt, a hajam úgy maradt, mint tegnap volt, kész csoda. Jó hétvége volt.

4-day weekend

shit

Kurvára élvezem, hogy csak akkor vagyok jó, amikor jókedvem van és pörgök, de ha valami szar, akkor mindenki eltűnik. Kapjátok be mind.

Collapsed

Hajtépés, kis esti csevejparty, pénz az ágyon, ütem az agyon, utálom a fejfájást. Könyvek, zsepik, még könyvek, talán van ott valahol egy füzet, egy toll is. Mit is kerestem? Tükörbámulás, a kifordított világban talán előbb megtalálom. Belefeledkezek magamba, a gondolataimba, talán ha tetszene a képem, akkor tovább is bámulnám, elszakadok, keresek. Fáj a fejem. A sapim alszik a párnámon, mellette ruha, amit még egyszer sem hordtam, majd ha elégnek érzem magam hozzá. Miért nézel olyan mereven a falról? Befordítanám a képet, ha nem lennék lusta felállni. Így viszont csak ülök a földön és már meg sem próbálom színlelni, hogy a keresésre rá akarom pakolni a megtalálás örömét. Ülök és leginkább nemlétezni szeretnék. Fáj a fejem.

Voodoo people

Tükör

Apró koppanások a padlón. Egy csepp, még egy, még egy és így tovább, míg ki nem fullad, fáradtan kapkod levegő után. Sápadt arcából most pirosan világít kicsiny orra, a szája is vörös, a szeme is. Milyen szánalmas látvány, a szekrény előtt térdelve bámulja önnön képét, szeretné hinni, hogy szép, hogy szeretik, de mindig csak egy hajszál választja el attól, hogy tényleg el is higgye. Közelebb húzódik a tükörhöz, előrébb dőlve nekitámasztja a homlokát, jólesik a hideg, lehunyja a szemét, furcsán érzi magát. Mintha forogna a föld, ám csak néhány pillanatig. Lassan egyenesedik fel, még nem akarja kinyitni a szemét, még nem, éppen el tudja képzelni, milyen akar lenni, milyen életet akar, kivel akar lenni. Pontosabban, ki az, akit kellene, hogy akarjon. De valamiért nem tudja megtartani a képét, mindig benyomul valaki egészen más, milyen bosszantó. Gyerekes tiltakozásul rázza a fejét, mintha el tudná tüntetni a képet. Kinyílik a szem, s minden olyan furcsa. Az ágy a jobb falnál, az ajtó a bal oldalon, vele szemben egy énkép, de csak kép, nem én, pöttyök a jobb arcon, sebhely a bal csuklón. És nevet, gúnyosan, csúfondárosan nevet, s becsap a felismerés: ez a liba rajta nevet. Az ő nyomorán, az ő kifordított világán, s mögötte ott van a szétszaggatott élet, amit annyira gyűlölt. Kétségbeesetten kopognak a cseppek a padlón, csikorog a köröm az üvegen, már vörös csíkot húz maga után, ki akar jutni. Nem elégedett. Pedig ő akart megszabadulni mindentől.

Okasan #3

Miért én vagyok mindenért a hibás? Soha nem leszek elég jó neked. Alig várom már, hogy eltűnjek innen. Bárhol jó, csak minél messzebb legyek tőled.