Ezüstös derengés az ágytakarón, fázósan rándul meg, mintha a rideg fényt akarná elkergetni magáról. Vékony ujjak markolják a semmit, időnként megremegnek, nincs rémálom, nincs semmilyen álom, üveges szemek merednek a sötétségbe. Emlékképek, beszélgetések, képfoszlányok peregnek előtte, azokat nézi.
-Mondtam neki, hogy még várok egy kicsit. Ha nem figyel oda, szakítunk.
-Csak azért, mert nem képes azt mondani, hogy szeret?
-Te ezt nem érted...
Nem, te nem érted. Ő ért mindent, régen nem értette volna. Aztán jöttek és végigtapostak rajta, nem is egyszer, mindent egy kis ostoba szónak köszönhetett. Azóta nem mondja komolyan. Manapság úgysem számít senkinek.
Köhögés, majd csend, valami végigfolyik az arcán. Összezáródnak az ujjak a semmi körül, majd felül a kócos kis ágylakó, s zsebkendőért nyúl. Másodpercek alatt vörösre festi a tenyérnyi papírfecnit, következőt vesz, nem sokára elalszik. Reggelre nyoma sincs az éjszakának, csak az a pár foltos galacsin marad az ágy mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése