Hosszú napok, igen. Akár egy örökkévalóság is lehetett volna, vagy egy múló pillanat. Minden szubjektív. Kinek így, kinek úgy. Apró hullámokként öntik el az elmét az emlékek, az ismerős, s ismeretlen képek, szófoszlányok. Beszélgetések erősödnek fel, majd tűnnek el a zsivajban. Álom, vagy valóság? Nehéz lenne eldönteni. Az elalvás pillanata elbújt egy sötét, pókhálós sarokban, s csak nem akar előjönni. Nem is kell, az álom a valóság görbe tükre, így szokták mondani. Ez a tudatalatti ideje. De nincs egyedül. Örökké kínzó, mézesmázosító emlékei közt nem csak ő álldogál. Ezúttal nem. Nem tudja, kit köszönthet társaságában, nem lát arcot, nem hall hangot. Csak egy érzés. Talán csak érzékei csalták meg, talán tényleg nincs egyedül. Kezét felemeli, végigsimít álmokból szőtt ruháján. Elméjébe zárkózva mindig ezt viseli, mely állandó mementóként őrzi, s szemérmetlenül mutogatja emlékeit, álmait, vágyait. Érzelmeit. Mindig más kerül terítékre, egy valami mégis ismétlődik. Egy arc.
-Hol vagy már?
Kong a kérdés után az elme, visszhang dobálja vissza a szavakat, eleinte követelőzőn, majd egyre gúnyosabban, csúfolódva az álmodón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése