Emlékek

Nem is tudom, miért jutott eszembe. Vagy miről. De ahogy a borult eget néztem, ahogy hallgattam a nedves kő csikorgását a talpam alatt, hirtelen régen elásott emlékek bukkantak újra elő. D, a volt fiúm, a nagy szerelem. Még mindig ott susog hajamban az első csók ígérete, érzem az ízét a számban, az illatát, kezét a kezemben. Olyan meghitt szeretettel gondolok rá, annak ellenére, hogy mikor utoljára láttam, legszívesebben ízekre téptem volna. Viszont... évek múltán is emlékezett a parfümöm illatára, melyet első találkozásunkkor használtam. Valami ilyesmire vágytam mindig is, ismert, pedig soha nem adtam magamból annyit, hogy megelégedjen vele bárki is. Nem hittem volna, hogy végül majd hiányozni fog nekem. Igazság szerint nem ő hiányzik. Megkeserítette számomra az együtt töltött perceket. Ha legalább egyszer szólt volna szépen, egyszer érintett volna gyengéden. Egyszer éreztette volna velem, hogy tényleg, igazán szeret, hogy velem akar lenni. Hogy fontos vagyok neki. Akkor talán ő is hiányozna nekem. De nem... csak azt az érzést sírom vissza, mely akkor fogott el, mikor megláttam a kis parfümös flakont a szobájában. Akkor éreztem először és utoljára, hogy talán mégsem leszek egyedül többé...