Lágy szellő, tudat teremtette légmozgás. Simogató, gyengéden játékos. Megtáncoltatja az álomszőttest, lefújja róla a képeket. Nincs már szükség rájuk. Az önmarcangolás ideje lejárt, szellemkéz zárja le a pillákat. Kisajtol közülük egy harmatcseppet, olvad a hó. Aztán mindez megszűnik. Eltűnnek a szellemek, a szél, elnémul a fák lélegzése, a föld lüktetése a lábuk alatt. Ketten vannak. Nincs más. Csak ők. És ez olyan megnyugtató. Nincs már rohanás, nincs felesleges beszéd, nincs gondolattalanság. Megállt az idő. Csodálatos ez az érzés. Érzi Ruth egész lényét, itt van, vele, őt öleli, hozzá beszél, rá gondol. Őt szereti. Csakis őt, ahogy mindig is. Szerette akkor, amikor minden nap beszéltek, amikor hosszú hallgatás után újra találkoztak, amikor eljött a birtokra, miatta. Csak miatta. És akkor is szerette, amikor a szobájában ülve a mellkasát szorító hiányérzetet próbálta megfejteni, amikor útnak indult öccsével és apjával, minden szabad percében, amikor ő járt a fejében. Miért olyan kínzó az egyedüllét, mikor nem vagy magányos?
Nem, nem akar megszólalni, nem akar megmozdulni. Nem akarja megtörni a varázst. Mert ez csak az lehet. Egy törékeny varázs. Álom a hadvezérről, ki lepkének álmodta magát, s most nem tudja, hogy ő álmodta-e a lepkét, vagy a lepke őt. Talán mindketten egymásról álmodtak, talán egy harmadik álmodta mindkettőjüket. Létezik álom az álomban? És abban is álmodhatunk? Lehetséges, hogy ez az egész két tükör, melyek a végtelenségig köpik vissza a másik képét? Mi a megoldás? Van egyáltalán?
