shit

Kurvára élvezem, hogy csak akkor vagyok jó, amikor jókedvem van és pörgök, de ha valami szar, akkor mindenki eltűnik. Kapjátok be mind.

Collapsed

Hajtépés, kis esti csevejparty, pénz az ágyon, ütem az agyon, utálom a fejfájást. Könyvek, zsepik, még könyvek, talán van ott valahol egy füzet, egy toll is. Mit is kerestem? Tükörbámulás, a kifordított világban talán előbb megtalálom. Belefeledkezek magamba, a gondolataimba, talán ha tetszene a képem, akkor tovább is bámulnám, elszakadok, keresek. Fáj a fejem. A sapim alszik a párnámon, mellette ruha, amit még egyszer sem hordtam, majd ha elégnek érzem magam hozzá. Miért nézel olyan mereven a falról? Befordítanám a képet, ha nem lennék lusta felállni. Így viszont csak ülök a földön és már meg sem próbálom színlelni, hogy a keresésre rá akarom pakolni a megtalálás örömét. Ülök és leginkább nemlétezni szeretnék. Fáj a fejem.

Voodoo people

Tükör

Apró koppanások a padlón. Egy csepp, még egy, még egy és így tovább, míg ki nem fullad, fáradtan kapkod levegő után. Sápadt arcából most pirosan világít kicsiny orra, a szája is vörös, a szeme is. Milyen szánalmas látvány, a szekrény előtt térdelve bámulja önnön képét, szeretné hinni, hogy szép, hogy szeretik, de mindig csak egy hajszál választja el attól, hogy tényleg el is higgye. Közelebb húzódik a tükörhöz, előrébb dőlve nekitámasztja a homlokát, jólesik a hideg, lehunyja a szemét, furcsán érzi magát. Mintha forogna a föld, ám csak néhány pillanatig. Lassan egyenesedik fel, még nem akarja kinyitni a szemét, még nem, éppen el tudja képzelni, milyen akar lenni, milyen életet akar, kivel akar lenni. Pontosabban, ki az, akit kellene, hogy akarjon. De valamiért nem tudja megtartani a képét, mindig benyomul valaki egészen más, milyen bosszantó. Gyerekes tiltakozásul rázza a fejét, mintha el tudná tüntetni a képet. Kinyílik a szem, s minden olyan furcsa. Az ágy a jobb falnál, az ajtó a bal oldalon, vele szemben egy énkép, de csak kép, nem én, pöttyök a jobb arcon, sebhely a bal csuklón. És nevet, gúnyosan, csúfondárosan nevet, s becsap a felismerés: ez a liba rajta nevet. Az ő nyomorán, az ő kifordított világán, s mögötte ott van a szétszaggatott élet, amit annyira gyűlölt. Kétségbeesetten kopognak a cseppek a padlón, csikorog a köröm az üvegen, már vörös csíkot húz maga után, ki akar jutni. Nem elégedett. Pedig ő akart megszabadulni mindentől.

Okasan #3

Miért én vagyok mindenért a hibás? Soha nem leszek elég jó neked. Alig várom már, hogy eltűnjek innen. Bárhol jó, csak minél messzebb legyek tőled.

I Don't Love You