Vidámpark

Tegnap voltunk vidámparkban a srácokkal. Persze semmi sem megy simán, főleg, ha Lina és én is képben vagyunk, mert Lina folyton elkésik, én meg alapból szerencsétlen vagyok, mert mindig pont az orrom előtt megy el a metró, meg ilyenek. Csak én szeretek várakozni, főleg, ha egyedül vagyok, mert olyankor szól a zene a fülesből, és végre kikapcsolhat az agyam egy kicsit. Ez egy lánynak hatalmas áldás, mert állítólag mindig mindent túlgondolkozunk. Hááát, én ismerek olyat, akit ez a veszély nem fenyeget, de mindegy.

Szóval, elkéstünk. Feri már hívott, hogy hol vagyunk már, és persze a metróra is várnunk kellett, de azért nagy nehezen ott voltunk a déliben. Puszi-puszi, nagy örömködés, aztán indulás, megint metró, egészen a Széchenyi fürdőig mentünk, ott leültünk egy padra és kinyitottunk a dobozt, amit Szentendrétől hurcoltunk el idáig. Ugyanis abban lapult Ribi szülinapi tortája, egy igazi mocsár torta. Lina sütötte, csokis piskóta, vagymi volt az alap és kis zöld ételfestékkel felturbózott vaníliapuding volt rajta, igazán gusztustalanul nézett ki, még egy marcipánbéka és sok kis gumicukorbéka is volt a tetején, de az íze, az leírhatatlan volt. Nagyon jól sikerült, be is nyomtuk majdnem az egészet úgy hatan, pedig nem volt éppen kicsi. Alig hagytunk valamit, azt is csak azért, mert már nem bírtunk többet leerőszakolni a tortunkon. Na, ezután a doboz ment a kukába, mi meg a vidámparkba. Hosszú sor volt a pénztár előtt, de türelmünk meghozta a gyümölcsét. Nagyjából 11kor már bent is voltunk, este fél 8ig el se jöttünk. Az elvarázsolt kastéllyal kezdtük a sort, aztán hullámvasutaztunk, és persze minden játékot dodzsemmel zártunk, szóval ott is voltunk jó néhányszor. Lina, Feri, Barna és Máté felültek minden fejreállós játékra is, de mi Ribivel lent maradtunk. Valahogy nem bírom, ha két emelet magasan fejjel lefelé lógok. Viszont a break dance-en háromszor is ültem. A négy fiú már az első után kidőlt, csak mi bírtuk Linával, szegény Ribi rosszul is lett, legalább fél órát ültünk egy lépcsőn, mire úgy határozott, hogy már nem akarja viszontlátni a tortát. Nem baj, legalább mi is kifújtuk magunkat kicsit. Közben Lina elhagyta a mobilját, azóta se lett meg, valószínűleg a metrón hagyta, vagy nem tudom. De úgyis szar volt már, folyton lefagyott, meg hívni se lehetett rendesen, mert csak a telefon szeszélyétől függött, hogy most éppen mindkét fél hallja-e a másikat, vagy csak az egyik. Idegesítő volt, nah.

Poénból bementünk a mesealagútba is, amiben hajóval lehet közlekedni. 4-2 felállásban mentünk, persze Lináék beragadtak az egyik kanyarba, úgyhogy kis torlódást keletkezett mögöttük. Majdnem be is borultak aztán, mert Lina felállt, hogy kisegítse magukat, de ugyebár ez egy ingatag hajócskában elég felelőtlen döntés volt. Szerencsére végül mindenki fedélzeten maradt. Azt nem mondanám, hogy szárazon, mert Linából előbújt a kislány és mindenkit lefröcskölt. Még jó, hogy mi Mátéval elég messze voltunk tőlük, különben mi sem ússzuk meg a dolgot. Csak azt furcsálltam, hogy végül Lina volt a legvizesebb. Hátigen, amikor a fagyi visszanyal... Meg hát, amikor kiértünk, a kezelő is eléggé ráncolta a homlokát, szerintem azt hitte, hogy úsztunk egyet, vagy nem tudom. Utána még felültek a srácok párszor a toronyba, ami olyan, hogy felvisz kb két-három emelet magasra, aztán szabadesés lefelé. Na, erre se ültem fel velük. Valahogy semmi nem hoz lázba, ami magasan van, tekintve, hogy tériszonyos vagyok, és rettentő halálfélelmem van már a hullámvasúton is. Pedig azt még élveztem. A pörgéssel nincs semmi bajom, azt szeretem. Meg a dodzsem.

Aztán estefelé elkezdtünk szedelőzködni, tulajdonképpen a nap folyamán szinte minden játékra felültünk. Már, amire felengedtek. Mert például a kukomotiv nevű kukac vasúthoz már túl öregnek aposztrofált minket a kezelő. Hát igen, ez is a korral jár. Nem baj, így is rengeteget nevettünk. Linával persze azon is jól szórakoztunk, hogy minden olyan csaj erőteljesen megbámult minket, aki a barátnőjével jött. Pedig, ha tudnák... :D