Helyzetjelentek

Nah, ma voltam lent városban. Mondjuk, elég érdekesen alakult, mert később keltem, mint akartam, de még így is negyed órával előbb indultam el a buszhoz, mint kellett volna. Félúton rájöttem és visszafordultam, de már csak arra volt időm, hogy átvegyem a felsőmet, meg kerítsek egy pulcsit. Utálom a szelet, mondtam már? Rohadtul fújt, ráadásul, mióta rövid hajam van, alapból is nagyon oda kell rá figyelnem, mert könnyen beüt valami krach. És azt utálom. Szóval kezdek én is antiszél lenni. Vihettem volna sapit is, most, hogy így belegondolok, de a sapka a haj másik ősellensége. A szél mellett. Nah. Szóval sikeresen elindultam, el is értem a buszt amúgy, bár az is nehézkes lett, mert már bent állt, mire beértem az utcába, szal egy megállóval lejjebb kellett mennem. De elértem. Amikor felszálltam, már akkor éreztem, hogy gubanc lett, mert a délelőtti járatok mindig tele vannak kisnyugdíjasokkal, akik kárálva pletykálnak, vagy hatalmas pakkokkal közlekednek, szóval lehetetlenség elmenni mellettük. Ráadásul a zenén keresztül is hallottam, ahogy papagájhangon eszmét cseréltek. Fincsi volt. Azért igyekeztem derűsen állni a dologhoz, mert legalább ülőhely volt, pedig mióta a Csiki-Bege átvette a járatot, és megkaptuk azt a szar kis 14 üléses izémizét, ez ritkaságszámba ment. Hát, nem is örülhettem a helyemnek sokáig, nem is értem, miért nem tudnak később vásárolni menni a nénikék, igazán ott van nekik az egész nap. Meg az egész hét, ha már itt tartunk. De valamiért pont akkor töltik meg a buszt, amikor én is akarok utazni. Tudtam, hogy visszafelé is ez lesz, pedig azt is tudtam, hogy rengeteget fogok gyalogolni a nap folyamán, és jól fog esni, ha kicsit leülhetek. Így is volt, de mindegy. Szóval, megérkeztem állomásra, persze Lina sehol, de már megszoktam, hogy 20 perces késéssel számítsak rá, én voltam hülye, hogy megmondtam neki, mikor fut be a buszom. Nem értem egyébként, miért késik folyton, hiszen őt kocsival furikázzák, úgyhogy itt a városban mindenhol ott van 10 percen belül. Mindegy, talán én is csak azért vagyok pontos, mert a busz nem vár meg. Vagyis, nem mindig. Én sem ismerhetek minden sofőrt, ugyebár, de azért dolgozom az ügyön. Szóval megérkeztem, összefutottam Endiékkel, megbeszéltük, hogy majd beszélünk szombaton, aztán megyünk koncertre valamikor. De nem fogok menni, valahogy ez a hülye zöldkártyás rendszer elvette a kedvem ZP-től. Pedig már csak egy hónapom van hátra a kiskorúságból, aztán már azt csinálok, amit akarok. Többé-kevésbé. Erről Linával is beszélgettem, miután végre megérkezett. Már egy ideje beszélünk róla, hogy a szülinapomat Balatonszemesen ünnepeljük meg, azt ígérte, hogy megszervezi majd, csak mondjam, kit szeretnék hívni. Végülis az a ház nagy, kétszintes, elférünk benne 8-10en is, kis jóindulattal. Ráadásul jó helyen is van, 10 perces sétával elérhetjük a Balatont, a vasútállomást, a pékséget és a közértet is, szóval pont központ. És nekünk pont ez kell, mert ennek ellenére nem egy forgalmas utcában van. Jah, és kert is van. Nah, de hol is tartottam? Jah, elmentünk Linával fagyizni a Görög utcába, ott adják a legfinomabb fagyit Szentendrén, szerintem. Mi mindig oda járunk, Endi oda hívott meg a nyelvvizsgám után. Jah, tényleg, meg van már a bizonyítványom is, jövőre megyek németre, és le is tudtam mindent. Lehet, hogy nem is kell majd emelteznem, persze, a követelménytől függ. Meglátjuk. Linával beszéltük, hogy milyen rossz lesz elszakadni, mert ő és Nóri külföldre akarnak menni, én meg még azt sem tudom, mit akarok tovább tanulni, szóval necces. De ők elmennek, és rémes lesz, de majd szerzünk gazdag férjet és magánrepülőn akkor látogatjuk meg egymást, amikor akarjuk. xD Nah, komolyra fordítva a szót, folytatom a napomat. Visszasétáltunk Lináékhoz, kicsit már meg voltunk halva a végére, de szerencsére Szentendre nem olyan nagy, kb 1,5-2 óra alatt simán elsétálsz egyik végétől a másikig. Szóval rendben volt, Lináéknál leültünk, dumáltunk, aztán ebédeltünk és még dumáltunk. Kicsit el is szaladt az idő, ahhoz képest, hogy negyed 2kor akartam indulni, 3kor váltunk el. Ő ment lovagolni, jött érte az edzője, én meg visszamentem állomásra. Az is egy jó kis túra volt, de megérte. Ott még álldogáltam egy darabig, majd hazafelé, volt ülőhelyem egyébként, szerencsére ezúttal végig. Úgyhogy kicsit sikerült kifújnom magam. Útközben gondolkodtam, és sok mindenki eszembe jutott. Neveket nem sorolok, de azért eszembe jutott Balaton több ízben is, meg az a város, ami engem nagyon üldöz (de tényleg üldöz, nem telik el úgy nap, hogy ne hallanám/látnám valahol), meg Biatorbágy is, de az csak egy ember miatt. Aztán végre hazaértem, tulajdonképpen csodálkoztam volna, ha minden okésan halad otthon. Nem kellett csalódnom. Már a kapunál láttam, hogy valami beütött, mert a lépcsőn szép komótosan csordogált le a víz és ez felettébb gyanús volt nekem. Bementem, és hát nem hagyta anyám a slagot a kertitóban? Hát de. Elzártam, jelentem, de azért elég gázos volt, hogy már az utcán okozzuk az árvizet. Bementem, és egy szomszéd nénit találtam az étkezőben, a kicsik meg éppen dinnyével tömték magukat, szóval csak a szokásos. Köszöntem, feltrappoltam a szobámba. Alig vártam már az estét, igazából ezzel telnek a napjaim. Számolom az órákat estig, aztán a napokat hétvégéig. Mert akkor végre hazajön, és már nem csak esti smsezés van, hanem egész nap itt van és dumálunk, és hétfőn jönnek fel vidámparkozni, és jó lesz biztosan. Már várom, de azért csak óvatosan, túl sokszor volt már olyan, hogy beleéltem magam és végül elszerencsétlenkedtem mindent. De azért az esetlenség is tud aranyos lenni, nem? Legalább egy kicsike kiskapum legyen. Nah, de azért az sms megmaradt nekem addig is, végülis aranyos, mert eddig minden este írt, annak ellenére, hogy nem volt pénz a kártyámon, úgyhogy nem tudtam visszaírni. De azért írt, és ez a lényeg. Most fordítottunk, neki nincs pénze, nekem meg van, szóval most én írok. Aztán hátha összehangolódunk és mindketten eljutunk odáig, hogy pénz is van, meg kedv is. Szóval ennyi, ezzel zárult a napom, vagyis, pontosabban még vacsoránál volt egy kis veszekedés, de csak a szokásos, egészen hozzászoktam már a sparheltsárkányhoz. Már fel sem veszem. Most pedig itt ülök. Igazából vannak, akik hiányoznak, de néha én is írok, és az is jól esik, hogy ők felhívnak, ha véletlenül eszükbe jutok. Sajnos, ez ritkábban esik meg, de azért még így is jó. Most úgyis igyekszem pozitívan látni a dolgokat, így pár hét távlatából beláttam, hogy Marcusnak teljesen igaza volt, és én tehetek arról, hogy minden elromlott, mert mindent borúsan láttam, és az önsajnálat soha nem segít. Igyekszem jól érezni magam, és nem gondolni olyan dolgokra, amik ezt elronthatják. Ez van most, kiélvezem a nyarat.

Dorknak pedig üzenem: nem utólag kell hívni valahová, hanem előtte, mert akkor még mennék is, nagyon szívesen, mert hiányoztok ti is ám ;)