Folyamat

Szerettem élni. Szeretek élni. Szeretnék élni.

Sajnarana

Vidámpark

Tegnap voltunk vidámparkban a srácokkal. Persze semmi sem megy simán, főleg, ha Lina és én is képben vagyunk, mert Lina folyton elkésik, én meg alapból szerencsétlen vagyok, mert mindig pont az orrom előtt megy el a metró, meg ilyenek. Csak én szeretek várakozni, főleg, ha egyedül vagyok, mert olyankor szól a zene a fülesből, és végre kikapcsolhat az agyam egy kicsit. Ez egy lánynak hatalmas áldás, mert állítólag mindig mindent túlgondolkozunk. Hááát, én ismerek olyat, akit ez a veszély nem fenyeget, de mindegy.

Szóval, elkéstünk. Feri már hívott, hogy hol vagyunk már, és persze a metróra is várnunk kellett, de azért nagy nehezen ott voltunk a déliben. Puszi-puszi, nagy örömködés, aztán indulás, megint metró, egészen a Széchenyi fürdőig mentünk, ott leültünk egy padra és kinyitottunk a dobozt, amit Szentendrétől hurcoltunk el idáig. Ugyanis abban lapult Ribi szülinapi tortája, egy igazi mocsár torta. Lina sütötte, csokis piskóta, vagymi volt az alap és kis zöld ételfestékkel felturbózott vaníliapuding volt rajta, igazán gusztustalanul nézett ki, még egy marcipánbéka és sok kis gumicukorbéka is volt a tetején, de az íze, az leírhatatlan volt. Nagyon jól sikerült, be is nyomtuk majdnem az egészet úgy hatan, pedig nem volt éppen kicsi. Alig hagytunk valamit, azt is csak azért, mert már nem bírtunk többet leerőszakolni a tortunkon. Na, ezután a doboz ment a kukába, mi meg a vidámparkba. Hosszú sor volt a pénztár előtt, de türelmünk meghozta a gyümölcsét. Nagyjából 11kor már bent is voltunk, este fél 8ig el se jöttünk. Az elvarázsolt kastéllyal kezdtük a sort, aztán hullámvasutaztunk, és persze minden játékot dodzsemmel zártunk, szóval ott is voltunk jó néhányszor. Lina, Feri, Barna és Máté felültek minden fejreállós játékra is, de mi Ribivel lent maradtunk. Valahogy nem bírom, ha két emelet magasan fejjel lefelé lógok. Viszont a break dance-en háromszor is ültem. A négy fiú már az első után kidőlt, csak mi bírtuk Linával, szegény Ribi rosszul is lett, legalább fél órát ültünk egy lépcsőn, mire úgy határozott, hogy már nem akarja viszontlátni a tortát. Nem baj, legalább mi is kifújtuk magunkat kicsit. Közben Lina elhagyta a mobilját, azóta se lett meg, valószínűleg a metrón hagyta, vagy nem tudom. De úgyis szar volt már, folyton lefagyott, meg hívni se lehetett rendesen, mert csak a telefon szeszélyétől függött, hogy most éppen mindkét fél hallja-e a másikat, vagy csak az egyik. Idegesítő volt, nah.

Poénból bementünk a mesealagútba is, amiben hajóval lehet közlekedni. 4-2 felállásban mentünk, persze Lináék beragadtak az egyik kanyarba, úgyhogy kis torlódást keletkezett mögöttük. Majdnem be is borultak aztán, mert Lina felállt, hogy kisegítse magukat, de ugyebár ez egy ingatag hajócskában elég felelőtlen döntés volt. Szerencsére végül mindenki fedélzeten maradt. Azt nem mondanám, hogy szárazon, mert Linából előbújt a kislány és mindenkit lefröcskölt. Még jó, hogy mi Mátéval elég messze voltunk tőlük, különben mi sem ússzuk meg a dolgot. Csak azt furcsálltam, hogy végül Lina volt a legvizesebb. Hátigen, amikor a fagyi visszanyal... Meg hát, amikor kiértünk, a kezelő is eléggé ráncolta a homlokát, szerintem azt hitte, hogy úsztunk egyet, vagy nem tudom. Utána még felültek a srácok párszor a toronyba, ami olyan, hogy felvisz kb két-három emelet magasra, aztán szabadesés lefelé. Na, erre se ültem fel velük. Valahogy semmi nem hoz lázba, ami magasan van, tekintve, hogy tériszonyos vagyok, és rettentő halálfélelmem van már a hullámvasúton is. Pedig azt még élveztem. A pörgéssel nincs semmi bajom, azt szeretem. Meg a dodzsem.

Aztán estefelé elkezdtünk szedelőzködni, tulajdonképpen a nap folyamán szinte minden játékra felültünk. Már, amire felengedtek. Mert például a kukomotiv nevű kukac vasúthoz már túl öregnek aposztrofált minket a kezelő. Hát igen, ez is a korral jár. Nem baj, így is rengeteget nevettünk. Linával persze azon is jól szórakoztunk, hogy minden olyan csaj erőteljesen megbámult minket, aki a barátnőjével jött. Pedig, ha tudnák... :D

The Shallow End

Link

Jajj, ezt most találtam, és imádom a stílusát ^^
Tardai történetek

Helyzetjelentek

Nah, ma voltam lent városban. Mondjuk, elég érdekesen alakult, mert később keltem, mint akartam, de még így is negyed órával előbb indultam el a buszhoz, mint kellett volna. Félúton rájöttem és visszafordultam, de már csak arra volt időm, hogy átvegyem a felsőmet, meg kerítsek egy pulcsit. Utálom a szelet, mondtam már? Rohadtul fújt, ráadásul, mióta rövid hajam van, alapból is nagyon oda kell rá figyelnem, mert könnyen beüt valami krach. És azt utálom. Szóval kezdek én is antiszél lenni. Vihettem volna sapit is, most, hogy így belegondolok, de a sapka a haj másik ősellensége. A szél mellett. Nah. Szóval sikeresen elindultam, el is értem a buszt amúgy, bár az is nehézkes lett, mert már bent állt, mire beértem az utcába, szal egy megállóval lejjebb kellett mennem. De elértem. Amikor felszálltam, már akkor éreztem, hogy gubanc lett, mert a délelőtti járatok mindig tele vannak kisnyugdíjasokkal, akik kárálva pletykálnak, vagy hatalmas pakkokkal közlekednek, szóval lehetetlenség elmenni mellettük. Ráadásul a zenén keresztül is hallottam, ahogy papagájhangon eszmét cseréltek. Fincsi volt. Azért igyekeztem derűsen állni a dologhoz, mert legalább ülőhely volt, pedig mióta a Csiki-Bege átvette a járatot, és megkaptuk azt a szar kis 14 üléses izémizét, ez ritkaságszámba ment. Hát, nem is örülhettem a helyemnek sokáig, nem is értem, miért nem tudnak később vásárolni menni a nénikék, igazán ott van nekik az egész nap. Meg az egész hét, ha már itt tartunk. De valamiért pont akkor töltik meg a buszt, amikor én is akarok utazni. Tudtam, hogy visszafelé is ez lesz, pedig azt is tudtam, hogy rengeteget fogok gyalogolni a nap folyamán, és jól fog esni, ha kicsit leülhetek. Így is volt, de mindegy. Szóval, megérkeztem állomásra, persze Lina sehol, de már megszoktam, hogy 20 perces késéssel számítsak rá, én voltam hülye, hogy megmondtam neki, mikor fut be a buszom. Nem értem egyébként, miért késik folyton, hiszen őt kocsival furikázzák, úgyhogy itt a városban mindenhol ott van 10 percen belül. Mindegy, talán én is csak azért vagyok pontos, mert a busz nem vár meg. Vagyis, nem mindig. Én sem ismerhetek minden sofőrt, ugyebár, de azért dolgozom az ügyön. Szóval megérkeztem, összefutottam Endiékkel, megbeszéltük, hogy majd beszélünk szombaton, aztán megyünk koncertre valamikor. De nem fogok menni, valahogy ez a hülye zöldkártyás rendszer elvette a kedvem ZP-től. Pedig már csak egy hónapom van hátra a kiskorúságból, aztán már azt csinálok, amit akarok. Többé-kevésbé. Erről Linával is beszélgettem, miután végre megérkezett. Már egy ideje beszélünk róla, hogy a szülinapomat Balatonszemesen ünnepeljük meg, azt ígérte, hogy megszervezi majd, csak mondjam, kit szeretnék hívni. Végülis az a ház nagy, kétszintes, elférünk benne 8-10en is, kis jóindulattal. Ráadásul jó helyen is van, 10 perces sétával elérhetjük a Balatont, a vasútállomást, a pékséget és a közértet is, szóval pont központ. És nekünk pont ez kell, mert ennek ellenére nem egy forgalmas utcában van. Jah, és kert is van. Nah, de hol is tartottam? Jah, elmentünk Linával fagyizni a Görög utcába, ott adják a legfinomabb fagyit Szentendrén, szerintem. Mi mindig oda járunk, Endi oda hívott meg a nyelvvizsgám után. Jah, tényleg, meg van már a bizonyítványom is, jövőre megyek németre, és le is tudtam mindent. Lehet, hogy nem is kell majd emelteznem, persze, a követelménytől függ. Meglátjuk. Linával beszéltük, hogy milyen rossz lesz elszakadni, mert ő és Nóri külföldre akarnak menni, én meg még azt sem tudom, mit akarok tovább tanulni, szóval necces. De ők elmennek, és rémes lesz, de majd szerzünk gazdag férjet és magánrepülőn akkor látogatjuk meg egymást, amikor akarjuk. xD Nah, komolyra fordítva a szót, folytatom a napomat. Visszasétáltunk Lináékhoz, kicsit már meg voltunk halva a végére, de szerencsére Szentendre nem olyan nagy, kb 1,5-2 óra alatt simán elsétálsz egyik végétől a másikig. Szóval rendben volt, Lináéknál leültünk, dumáltunk, aztán ebédeltünk és még dumáltunk. Kicsit el is szaladt az idő, ahhoz képest, hogy negyed 2kor akartam indulni, 3kor váltunk el. Ő ment lovagolni, jött érte az edzője, én meg visszamentem állomásra. Az is egy jó kis túra volt, de megérte. Ott még álldogáltam egy darabig, majd hazafelé, volt ülőhelyem egyébként, szerencsére ezúttal végig. Úgyhogy kicsit sikerült kifújnom magam. Útközben gondolkodtam, és sok mindenki eszembe jutott. Neveket nem sorolok, de azért eszembe jutott Balaton több ízben is, meg az a város, ami engem nagyon üldöz (de tényleg üldöz, nem telik el úgy nap, hogy ne hallanám/látnám valahol), meg Biatorbágy is, de az csak egy ember miatt. Aztán végre hazaértem, tulajdonképpen csodálkoztam volna, ha minden okésan halad otthon. Nem kellett csalódnom. Már a kapunál láttam, hogy valami beütött, mert a lépcsőn szép komótosan csordogált le a víz és ez felettébb gyanús volt nekem. Bementem, és hát nem hagyta anyám a slagot a kertitóban? Hát de. Elzártam, jelentem, de azért elég gázos volt, hogy már az utcán okozzuk az árvizet. Bementem, és egy szomszéd nénit találtam az étkezőben, a kicsik meg éppen dinnyével tömték magukat, szóval csak a szokásos. Köszöntem, feltrappoltam a szobámba. Alig vártam már az estét, igazából ezzel telnek a napjaim. Számolom az órákat estig, aztán a napokat hétvégéig. Mert akkor végre hazajön, és már nem csak esti smsezés van, hanem egész nap itt van és dumálunk, és hétfőn jönnek fel vidámparkozni, és jó lesz biztosan. Már várom, de azért csak óvatosan, túl sokszor volt már olyan, hogy beleéltem magam és végül elszerencsétlenkedtem mindent. De azért az esetlenség is tud aranyos lenni, nem? Legalább egy kicsike kiskapum legyen. Nah, de azért az sms megmaradt nekem addig is, végülis aranyos, mert eddig minden este írt, annak ellenére, hogy nem volt pénz a kártyámon, úgyhogy nem tudtam visszaírni. De azért írt, és ez a lényeg. Most fordítottunk, neki nincs pénze, nekem meg van, szóval most én írok. Aztán hátha összehangolódunk és mindketten eljutunk odáig, hogy pénz is van, meg kedv is. Szóval ennyi, ezzel zárult a napom, vagyis, pontosabban még vacsoránál volt egy kis veszekedés, de csak a szokásos, egészen hozzászoktam már a sparheltsárkányhoz. Már fel sem veszem. Most pedig itt ülök. Igazából vannak, akik hiányoznak, de néha én is írok, és az is jól esik, hogy ők felhívnak, ha véletlenül eszükbe jutok. Sajnos, ez ritkábban esik meg, de azért még így is jó. Most úgyis igyekszem pozitívan látni a dolgokat, így pár hét távlatából beláttam, hogy Marcusnak teljesen igaza volt, és én tehetek arról, hogy minden elromlott, mert mindent borúsan láttam, és az önsajnálat soha nem segít. Igyekszem jól érezni magam, és nem gondolni olyan dolgokra, amik ezt elronthatják. Ez van most, kiélvezem a nyarat.

Dorknak pedig üzenem: nem utólag kell hívni valahová, hanem előtte, mert akkor még mennék is, nagyon szívesen, mert hiányoztok ti is ám ;)