Tükör

Apró koppanások a padlón. Egy csepp, még egy, még egy és így tovább, míg ki nem fullad, fáradtan kapkod levegő után. Sápadt arcából most pirosan világít kicsiny orra, a szája is vörös, a szeme is. Milyen szánalmas látvány, a szekrény előtt térdelve bámulja önnön képét, szeretné hinni, hogy szép, hogy szeretik, de mindig csak egy hajszál választja el attól, hogy tényleg el is higgye. Közelebb húzódik a tükörhöz, előrébb dőlve nekitámasztja a homlokát, jólesik a hideg, lehunyja a szemét, furcsán érzi magát. Mintha forogna a föld, ám csak néhány pillanatig. Lassan egyenesedik fel, még nem akarja kinyitni a szemét, még nem, éppen el tudja képzelni, milyen akar lenni, milyen életet akar, kivel akar lenni. Pontosabban, ki az, akit kellene, hogy akarjon. De valamiért nem tudja megtartani a képét, mindig benyomul valaki egészen más, milyen bosszantó. Gyerekes tiltakozásul rázza a fejét, mintha el tudná tüntetni a képet. Kinyílik a szem, s minden olyan furcsa. Az ágy a jobb falnál, az ajtó a bal oldalon, vele szemben egy énkép, de csak kép, nem én, pöttyök a jobb arcon, sebhely a bal csuklón. És nevet, gúnyosan, csúfondárosan nevet, s becsap a felismerés: ez a liba rajta nevet. Az ő nyomorán, az ő kifordított világán, s mögötte ott van a szétszaggatott élet, amit annyira gyűlölt. Kétségbeesetten kopognak a cseppek a padlón, csikorog a köröm az üvegen, már vörös csíkot húz maga után, ki akar jutni. Nem elégedett. Pedig ő akart megszabadulni mindentől.