Busz helyett hév

Ülök a héven, már megint. Szeretnék már otthon lenni, pötyögni a billentyűzeten, törit körmölni, a megszokott dallamokat kieregetni a torkomon. Csak haladjunk már, olyan kihalt itt minden. Este van, mostanában ritkán hévezek világosban, de biztos a tél az oka, túl hamar sötétedik. A plafonra erősített rúdról egy barátom jut mindig az eszembe, egy időben imádott az éjjeli járatokon utazva felmászkálni rá, ha az állatkert nagy, ő bizony kerítésen belül maradt. Furcsa ez, mégis annyi emlékem kötődik ehhez a döcögő, kényelmetlen, zajos salátavonathoz, mint a sulifolyosóhoz, vagy az iskola melletti pékséghez. Jelentéktelen helyek, nekem mégis sokat jelentenek. Szeretek hévezni. Kibámulni az ablakon, a megszokott taktusok a fülemben dübörögnek, időnként oldalra fordulok, az a kölyök már megint engem bámul. Át kellett volna öltözni, de imádom a piros harisnyát, csak ne lenne olyan veszett hideg. Az elmúlt napokat pörgetem végig újra és újra, és megint elcsodálkozom, milyen mókamester az élet. Amint komolyan eldöntöttem valamit, a változás be is következett, magától, varázsütésre. Alig várom a reggelt, végre van kiért bevonszolnom magam az iskolába, már nem kell felfestenem a mosolyomat, jön magától, lassan görcsöt kap az arcom, mégsem tudok ellene mit tenni. Leszokni is van kiért, igaz, azt a doboz cigit már csak dacból vettem, egy megszegett ígéret emlékére. Nem akartam, de a fele már elfogyott, nem is esett jól, bűntudatom volt.

"Szentendre, végállomásra érkeztünk"

Nézem a közeledő peront, rettenetesen hideg lesz odakint. Szállingózik a hó, felgyullad a kis narancsszín lámpa, éktelen visítás, kivágódnak az ajtók. Sóhajtva állok fel, fizikailag fáj a hideg, erre szokták mondani, hogy csontig hatol, melegebb ruha kellett volna. Már mindegy. Most választanom kell. Nincs pénz a telefonomon, így nem várom meg a buszt. Bevágódok hát egy kocsiba, bájmosolyt villantok, óra indul. Mert én már csak ilyen kényelmes vagyok.

Ajánlom Patriknak ezt a kifordított ihletettséget, amit okozott.