Összecsapott

Kapkodó mozdulatok, sietni kell, gyorsan, gyorsan. Vár a múlt, már mindjárt kész, az utolsó simítások vannak hátra, és mehetnek, annyira izgalmas, mi fog ebből kisülni. Mutatóujj csap le a nagy piros gömböcre, ujjak fonódnak össze, belépnek a gépbe. A lány kuncog, egekben a pulzusa, a fiú is zavarban van, repked a tekintet, zavart pillangók. Hova menjenek először? Vissza, vissza, időrendben haladnak, a múlttal kezdenek. Néhány év csupán néhány gombnyomás, repül a gép, ketten feszengenek benne, nem sokáig, megállt a szárnyalás. Látják magukat, a bátortalan első lépéseket, hallják a zavart nevetést, a sajátjukat, és önkéntelenül is utánozzák magukat. Aztán néhány hónap még, az első mézízű csók, mindketten emlékeznek rá, soha nem is fogják elfelejteni. Szeretik egymást. Újabb gombok, izzad a tenyér, jövőbe látnának, de félnek, túl sokáig szárnyalnak. Mi van, ha a semmibe érkeznek? De nem, ott állnak, pár hónappal idősebben, szeretik egymást, még mindig, felbátorodnak, még előrébb mennek. Kár volt. Csak könnyeket látnak, fájdalmat és szedegethetik közös múltjuk szilánkjait, ezt nem akarták látni, nem akarják, hogy így legyen. Mégis... ma este egymásnak háttal alszanak el.