Beszéd

Zakatol a vonat, egymás mellé keveredik két ember, ismeretlenek, vagy ismerősök, egyre megy. Kényszeredett társalgásba kezdenek, egyikőjük sem közlékeny, semmit nem tudnak meg a másikról. Nem cserélnek eszmét, sem gondolatot. A téma általános, talán az időjárás, az út hossza, a következő megálló. Bármi, de semmi személyes. Mindenki féltőn óvja saját magát. De akkor miért kell beszélgetni? Ha nem szeretjük a kínos csöndeket, miért kezdjük el jártatni a szánkat? Miért érezzük úgy, hogy muszáj? Olyan nagy jelentőséget tulajdonítanak a beszélgetésnek, holott mennyivel egyszerűbb lenne tettekkel elmondani azt, amit szavakkal nem lehet olyan szépen. És ha találunk valamit, amit szavakkal egyáltalán nem lehet kifejezni, miért kell semmibe venni? Csak, mert nem tudunk beszélni róla?

Miért várják el, hogy kifejezzem az érzéseimet, ha utána senkit nem érdekel? Ha utána visszaélnek vele? Inkább nem kezdek el beszélgetni senkivel. Mindkettőnknek jobb lenne. Én nem érezném magam feleslegesnek, ő pedig nyugodt lehetne. Nem bonyolítanám az életét.