Tegnap először itthon, aztán zsibi, párszor Szupi, majd Zöld Teknős. Nevetés Linával és Ferivel, sokszor, halkan, mániákusan, görcsösen. Nem feltétlenül ilyen sorrendben. A szoknya ugyan kicsi lett, de mit számít, ez csupán negatív megerősítése annak, amit eddig is tudtam. ZT után város, későn értem le, a srácok már részegek, én meg futhatok utánuk, nehogy valami hülyeséget csináljanak. "Bocsi, francia" talán sértő volt neki, ma már úgysem emlékszik rá, tehát nem számít. Telefontördelés, sim-kártya keresés, ez már menthetetlen. Hazaengedtük, az iratait betettük a zsebébe, ha valami baja esne, legalább kirabolhassák. Aztán biliárd, sok-sok cigi, ostoba fogadás, vesztettem. A következményekről hallgatok, remélem, ő is. Telefonálás innen, telefonálás onnan, mindketten fixálunk egy helyet, majd mehet a menet, fejemben már dübörög az az átkozott ritmus, leérünk a strandra, nem is tudom, miért hívják így, szerintem itt már senki nem fürdik. Játszótér, részeges nyakbaugrások, "de réééég láttalak". Nem maradtam már sokáig, talán szerencse is, a csapat nagy részét már nem ismertem, nem is akartam. Éjfélre itthon, pár percig még bámultam a telefont, majd empéhárom a fülbe és alvás. Reggelre lekapcsolt, a hajam úgy maradt, mint tegnap volt, kész csoda. Jó hétvége volt.
